Óriások járják be a honi múzeumokat

Már a vidék nagyvárosai is feliratkoztak a listára: a közelmúltban tisztes számú látogatót vonzott az a Salvador Dali vázlataiból és illusztrációiból készített kiállítás, amely többek között Szegeden és Szombathelyen is megfordult. Ezúttal Leonardo da Vinci képei, sőt a rajzai alapján készített szerkezetek is megtekinthetőek lesznek - Debrecenben. A kiállítást Olaszországban ötmillióan látták, Tokióban egy hónap alatt félmillióan voltak rá kíváncsiak - mondta el sajtótájékoztató keretében Kósa Lajos, Debrecen polgármestere.
Messziről érkeztünk odáig, hogy a vidék is igazi nagyszabású kiállítást fogadhasson. 2003 végén a Szépművészeti Múzeum Monet-kiállítására akkora tömeg érkezett, amelyre sem a kiállítóhely, sem a szakma nem volt felkészülve: a kiállítás rögtön kezdetnek magával ragadta a Magyar Nemzeti Galéria Mednyánszky László munkáiból rendezett tárlatát, amely egyébként talán csak szolid sikert könyvelhetett volna el. A muzeológusszakma pedig rádöbbent, hogy eljött a gigaprodukciók kora: bár az emberek inkább ülnek a tévé előtt múzeumba járás helyett, de akiről hallottak az iskolában - esetleg a moziba', mint da Vinciről - annak a képeit még borsos összegért is megnézik, ugyanazon okból, amiért nem hagyják ki a Notre-Dame-ot Párizsban. Mert azt látni kell, ha van rá lehetőség.
A trend ironikus módon attól fordult meg, hogy a kormány ingyenessé tette bizonyos múzeumok állandó kiállításainak látogatását, így az intézményeknek kiegészítő források után kellett nézniük, amire csak úgy volt lehetőség, ha borsos jegyárral népszerű időszaki tárlatokat nyitnak. A Monet-kiállítás rendkívül költséges vállalkozás volt, profi reklámhadjárattal. Innentől kezdve az üzleti szféra is sürgölődni kezdett a múzeumok körül, megnőtt a szponzorok száma, ami egyre növekvő költségvetést hozott. Ehhez persze kellett az is, hogy, hosszú idő után, a magyar állam garanciát vállalt a képek biztonságáért - ez az állami garancia több tíz-, sőt Van Gogh esetében százmilliárd forintra rúghat. Azt azonban nem lehet még eldönteni, hogy a növekvő érdeklődés a vizuális kultúra fejlődését mutatja-e kis hazánkban, vagy csak a sznobságét.

Éhe a szépnek
Valamikor a nyolcvanas évek végén egyetlen vágyam volt Párizsban, hogy megnézzem nagy kedvenceim, az impresszionisták múzeumát. Ez azonban rohanó turistacsoporttal lehetetlen, az egyórányi szabadidő kevésnek bizonyult arra, hogy végigálljam a Musée d'Orsey előtt kígyózó sort. Aztán nem sokkal később Bécsben megismétlődött ugyanez, a Monet-kiállítás tömegeket vonzott, még Magyarországról is sokan átruccantak, tényleg csak a türelmen múlott, hogy a képek közelébe férkőzzék az ember.
Most végre nálunk is ez a helyzet.
Az utóbbi években látványosan pezseg a kulturális élet. Kezdi visszanyerni rangját a magyar filmművészet, még magánpénzek is kerülnek a produkciók költségvetésébe. Ugyanezt mondhatjuk el a magángalériákról, ahol nagy becsben tartják a magyar képzőművészet reprezentánsait, súlyos tízmilliók vándorolnak kasszáról kasszára. De említhetnénk a könyvpiacot is, végre sikerült kikerülni a válságból, olyannyira, hogy ma már a könyves ünnepekre százával jelennek meg az új művek, tegyük hozzá, nem mindig egyforma színvonalon.
Mégis: manapság nagy durranás kell ahhoz, hogy a gigantikus kulturális eseményekre felkapja fejét az ember, szép summákat fizessen a belépőkért, és végül tolongjon az élményért. De egy-egy nagy név önmagában nem elég ahhoz, hogy rendszeres múzeumlátogatók legyünk, a csábításhoz a modern kor eszközeire, például multimédiás programokra csakúgy szükség van, mint hangulatos kávézókra.
Ha éhezünk a szépre, fizessünk hát érte.

Nincs titok?
- Nem a magyarokkal van a baj - mondja Baán László, a budapesti Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
- Mitől ébredtek fel álmukból 2000 után a hazai múzeumok, s rendeznek azóta jobbnál jobb kiállításokat?
- A múzeumaink zárt, önmagukba forduló, akadémikus intézmények voltak. Amint nyitottunk, s az embereket érdeklő kiállításokat rendeztünk, kígyózni kezdtek a sorok.
- Ez mentalitás vagy pénz kérdése volt?
- Inkább a hozzáálláson múlt. Nekünk az embereket, ha tetszik, a vásárlókat megszólító, érdekes helyekké kellett válnunk. A szórakoztatóiparral, a televízióval, az internettel, a mozival, a színházzal kell felvenni a versenyt.
- Honnan lett erre hirtelen pénz?
- Aki képes megszólítani az embereket, az piacot teremt, s ahol piac terem, ott megjelennek a támogatók is. A Van Gogh kiállítást az ING bank 100 milliós támogatása és a belépőjegyből származó bevétel nullszaldósra hozta ki. Az utóbbi évek megakiállításainak nincs olyan titkos receptje, melyet ne tudnának megvalósítani kisebb múzeumok is, ahol adottak a technikai feltételek. Jó példa erre Debrecen, vagy az a Dali-kiállítás, mely hatalmas sikerrel turnézta körbe az országot.

Pajta népe
A művészet és a hagyományteremtés megtarthatja a vidéket: s ehhez nem elég felhevült lázban összetákolt helytörténeti gyűjteményt nyitni, ennél azért több kell. Ha példák után kutatunk, mindjárt eszünkbe ötlik a Káli-medencében fekvő Salföld, ahová a hetvenes években költözött Somogyi Győző grafikus- és festőművész. A helyben megnyitott Pajta Galéria meg a lassan elnéptelenedő faluban olcsón kapható, autentikus parasztházak aztán seregnyi fővárosi művészt és értelmiségit csábítottak ide, akik nyugodtan munkálkodhattak a vidéki nyugalomban - és így nem kellett nélkülözniük egymás társaságát sem.
Lám, egy fecske is csinálhat nyarat.

Irány vidék!
Magánmecenatúra és gyűjtők nélkül nincs képzőművészet - állítja Kovács Gábor, a KOGART Ház és Alapítvány életre hívója.
- Egyre nagyobb kiállításokat rendez a KOGART. Miért?
- Évtizedekkel maradtunk le a saját képzőművészetünk megítélésében a világ mögött. Ezt minél gyorsabban be kell hozni, hogy legalább a saját művészetünket ismerjük meg, s tanuljuk meg becsülni. Ezzel a saját nemzeti önbecsülésünk is a helyére kerül.
- Mi a szerepe ebben a magánalapítványoknak, mecénásoknak, gyűjtőknek, mint ön?
- Sehol a világon nincs képzőművészet, sőt állami kiállítások sincsenek privát mecénások és műgyűjtők nélkül. Mi másképp tudjuk megszólítani a gyűjtőket, nagyobb irántunk a bizalom.
- Egy-két kivételtől eltekintve ez egy budapesti ügy, nem?
- Eddig nem volt jelen a képzőművészet vidéken, miközben igény volt rá. Ma már egyre több neves kiállítással találkozunk vidéken is. Az én gyűjteményemet is vidéki körútra küldtük.
- Ezzel egyfajta missziót teljesít, melynek üzenete is példaértékű.
- Óriási dolog, hogy a tankönyvekből jól ismert festményeket egyszer csak helyben is meg lehet nézni, s nem kell értük Pestre utazni. Fontos, hogy ezek a kiállítások minőségiek és közönségbarátok legyenek.

Ízlésformáló kápráztatás
A hetvenes években az első keresetéből kellett Párizsba utaznia Földi Péter festőművésznek, hogy láthassa Van Gogh képeit. Ezért örül, hogy mai növendékeinek már nem kell ekkora utat megtenniük, hogy rájöjjenek: a mű megfogható valósága többet ér a reprodukciónál. A festő - aki idén Kossuth-díjat kapott - ma is egy nógrádi faluban lakik, Somoskőújfalun, ahol húsz esztendeig tanított rajzot. S a falucskából "képzőművészeti fellegvárat" csinált. Saját tapasztalatból tudja hát, hogy egy igazi pedagógus az alkotásaival és a kisugárzásával is értéket közvetít. Egy jó tanár többet ér egy csalódott, elvetélt művésznél - állítja Földi Péter, aki most az egri Eszterházy Főiskolán okítja a jövő rajztanárait.
Kérdés, hogy a kiállításokon látható "magas művészet" eléri-e egyszer a magyar vidéket, ahol rikító narancssárgára meg málnaszínűre festik a házakat s gipszoroszlánokkal rakják körbe. A festőművész persze tudj a, hogy a pénzzel nem jár ízlés, mégis bántja, hogy az újgazdag kivagyiság meg a tévéből áradó vizuális - és nemcsak - igénytelenség lassan áthat mindent. Ráadásul a művészek közül is az keres jól, aki vállalja ezt a kápráztatást. A települések mai, jellegtelen képe azért is szomorítja el a Földi Pétert, mert a magyar népi építészet igazi, valós értékeket hordozott. A hajdani magyar falura legfeljebb azt lehetett mondani, hogy szegény, ám azt semmiképp sem, hogy csúnya volna...

Képtár a tornyospálcai kastélyban
Könnyű a gazdag műgyűjtőnek. Csak benyúl a zsebébe, s megveszi a neki legszebbnek tűnő képet, szobrot, ékszert. De mit tegyen az, aki örül, ha ki tudja fizetni a fűtést meg a villanyszámlát?
Mondjuk internetezzen. Ezt teszik a tornyospálcaiak is, akik a semmiből teremtettek egy képtárat. Az ötletadó gazda az általános művelődési központ - magyarul az iskola és a kultúrház - igazgatója, illetve igazgatóhelyettese, Agárdy Sándor és Gécziné Takács Zsuzsa volt.
A szabolcsi falu általános iskolája messze nem egy átlagos oktatási intézmény. Erdei iskolájuk országos hírű, a madárházukat bármelyik állatkert megirigyelhetné. Emellett rendszeres képzőművészeti kiállításokat is rendeznek.
Innen származott az ötlet. Mi lenne, ha az iskolában kiállító művészek otthagynának egy-egy képet? A festők örömmel vették a kérést, és lassan-lassan gyarapodni kezdett a leendő képtár. Ekkor jött az internetes ötlet. A világhálón ma már mindenkit megtalál az ember. Hozzákezdtek hát a pálcaiak a Szabolcshoz, a Felső-Tiszához köthető művészek neveinek összegyűjtéséhez. Aztán elektronikus levelek sokaságának megfogalmazásához. És láss csodát: sorra jöttek a válaszok - s a képek. Volt művész, például a Szobról ide nősült szobrász, Micsei F. László, aki vonaton, a hóna alatt hozta el a falunak szánt műveit. Az Amerikában élő Balassa János festménye hajóval utazta át az óceánt. Természetesen senki nem kért semmit cserébe. De a tornyospálcaiak azért néha kivételt tettek. A pécsi Varga Pálnak például egy láda almát küldött Agárdy Sándor, amit a művész nagy örömmel fogadott. A nagybányai Deák Jánosnak is szívesen adtak volna egy ládával, de ez végül elmaradt, mert az ismert festő nem tudta hová tenni a sok almát, hisz épp egy hosszabb magyarországi tanulmányút kellős közepén volt a tornyospálcai tárlat idején.
A szép képekhez illő kiállítóterem is kell. A Forgács grófok által százötven éve épített kiskastélyt az isten is erre szánta. A pompásan felújított épület galériájában ma negyvenhárom festő negyvenhét alkotása függ a falakon, s biztosak lehetünk benne: ha legközelebb erre járunk, még több képpel találkozhatunk majd.
Mert a pálcaiak tovább kutatnak a világhálón.

Kiállítás                    Múzeum                               Látogatók   Állami            Nyitás
                                                                                  száma          garancia        ideje
    
Van Gogh-kiállítás  Szépművészeti Múzeum  480 000     155 milliárd   2006
Munkácsy
a nagyvilágban     Magyar Nemzeti Galéria  356 000     Nincs adat     2005
Fények és árnyak     
- 400 év francia
festészete             Műcsarnok                     300 000     75 milliárd    2004
Monet és barátai   Szépművészeti Múzeum  250 000     25 milliárd    2003
Mednyánszky
László-kiállítás       Magyar Nemzeti Galéria   198 000     Nincs adat    2003

Az öszeállítást készítették: Tanács Gábor, Borzák Tibor, Kálmán Zsuzsa, Palágyi Edit, Balogh Géza