Színarany

Ők, tizenheten: velük készített interjút Borzák Tibor, s e beszélgetések, íme, végre könyv alakban is napvilágot láttak. Benne ki-ki többet árul el magáról, vagy netán szűkmarkúbban méri a szavakat; ki-ki barátságosabb vagy inkább visszafogottabb, de egy-egy hosszú és érdemes pálya afféle summázataként mindannyian meglehetősen közel engedik magukhoz a kérdezőt - s vele párban az olvasót.
Végre, írom, mert ez az első alkalom, hogy egyazon képes album szereplőiként üdvözölhetjük színjátszásunk ily kiválóságait. A színpad hatalmasai ők, kik ma már viszonylagos visszahúzódottságban élnek, ritkábban lépnek a világot jelentő deszkákra, s oly sok mindent elmeséltek már az évek során.
De nem mindent. Még annyi sokfélét nem. Ezekre kérdez rá Borzák Tibor, ezeket a momentumokat kutatja-bogozza, amikből még inkább kikerekedik a pályakép - mely immár kitörölhetetlenül él bennünk: színházba járókban, mozit és tévét meg a pódiumok világát szeretőkben, rádiót-lemezeket hallgatókban, portrékönyveket olvasókban.
A megszólaltatott művészek által válogatott képanyag felidézi művészetük néhány emlékezetes pillanatát, s fel-feltűnnek rajta a kiváló pályatársak is.

Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója a következő ajánló sorokkal bocsátotta útjára a kötetet:
"Különleges megtiszteltetés ajánlást írni ehhez, a szakmánk számára oly fontossággal bíró, hiányt pótló albumhoz. Az interjúk pontos képet adnak a Nemzet Színészeiről, akik érezhetően nyitottan, örömmel beszélnek magukról. Kedvcsinálónak idézek minden művésztől egy gondolatot."

Törőcsik Mari: - Alapvetően hívő ember vagyok, istenhívő is egyébként... Mindig is tudtam, és egyre inkább tudom, hogy puszta létezésünk öröm.




Garas Dezső: - A színész azt akarja: vigye el a rendező, az igazgató egy szerelmi légyottra, vagyis kapjon egy szerepet, mert különben nem tud érvényesülni.




Sinkovits Imre: - Ha a történelem egy nemzet emlékezete, akkor a kultúrája az öröksége.




Avar István: - Soha életemben nem tudtam sokáig haragudni másokra, mindig távol állt tőlem a gyűlölködés, amint a bosszúállás is.




Berek Kati: - Amikor nem játszottam a színházban, jártam a vidéket... Például tanyasi iskolákba, ahová petróleumlámpákkal a kezükben jöttek az emberek.




Raksányi Gellért: - A halált rendkívül demokratikus intézménynek tartom, és végtelenül szórakoztat, hogy a pökhendiek is meghalnak.




Máthé Erzsi: - Nemcsak a színét, hanem a fonákját is kerestem a dolgoknak. A humorom pedig segített átvészelni a legnehezebb helyzeteket is.




Darvas Iván: - Legszívesebben a Vígszínházban, Várkonyi Zoltán vezetése alatt eltöltött éveimre emlékszem vissza. Úgy gondolom, az volt számomra a csúcs.




Psota Irén: - Imádom az ünnepeket. Volt olyan nap, hogy bementem egy virágüzletbe, és azt mondtam: "Kérek egy szál ünnepet."




Zenthe Ferenc: - Az Úr azért alkotott meg, mert szeret, mert feladatot szánt nekem, és segít a hivatásomat teljesíteni.




Kállai Ferenc: - Ha előadás végén megkérdezi az Isten, "Megérte, nem?", akkor érdemes volt izgulni.




Lukács Margit: - A legnehezebb időkben voltam színésznő. Háborúban, háború után, forradalomban, forradalom után.




Agárdy Gábor: - Valljuk már be végre őszintén: mi, színészek nem a közönségnek, hanem saját magunknak játszunk.




Komlós Juci: - Ha kérdezik, mit csinálok mostanság, azt válaszolom. "Aratok, szeretetet." A munkám, a lelkem, az életem gyümölcsét.




Szabó Gyula: - Egy szörnyű autóbalesetemnél, ahogy véres fejjel kászálódtam ki a roncsokból, a közelemben valaki felkiáltott: "De hisz ez a Buga Jakab!"




Király Levente: - Az egész város büszke arra, hogy innen is kikerült egy Nemzet Színésze. Szeged nélkül ez a megtisztelő cím elkerült volna.




Bessenyei Ferenc: - Gyönyörű életem volt. Azt csinálhattam, amiben hittem, még ha néha ellenkezni is kellett.




A könyvet jó szívvel ajánlja az Olvasó figyelmébe: