Kína-túra

Hogy a helybeliek számára ismerős, jól csengő mottót találjanak, a szervezőknek Petőfi Sándorig kellett visszanyúlniuk: a Szabadság, szerelem fedőnevű akció ez év szeptemberétől 2008 áprilisáig tart, Magyarország kulturális exportcikkei közé pedig olyan művészek sorakoztak fel, mint Fischer Iván, Kocsis Zoltán, Kertész Imre és Sebestyén Márta.
Már a hasonló kulturális rendezvénysorozatok címei is árulkodnak arról, hogy mi van meg a széles világ vájt fülűinek a magyar kultúrából. A volt szocialista táboron belül Hriszto Botev mellé elfér Petőfitől két sor a köztudatba. Emellett Németországban szinte többen olvasnak kortárs magyar irodalmat, mint itthon, Franciaországban jobban kedvelik a kísérletező magyar színházakat, mint itthon – és ezzel, azt hiszem, be is fejezhetjük a felsorolást, a többi helyre elküldjük Kocsis Zoltánt, mondván, zongorázz nekik Bartókot, Zoli!
Úgy vagyunk ezekkel a magyar évadokkal, hogy igény éppen volna rá, a nagyvilág nem tudja, itten mekkora kultúrnemzet lakik. Ezzel csak annyi baj van, mint minden hirdetéssel: lehet akármilyen jó színvonalú reklámot készíteni, ha maga a termék gyengécske, nem is lesz kapós. Tényleg az-e a legjobb a magyar kultúrának, ha Kocsis Zoltánt körbeviszik Kínában, de, mondjuk, egy Bartók-összes kiadására nincsen pénz? Az egy szem nemzetközi mértékkel is számottevő zenekart hurcoljuk, akár a véres kardot, vagy, ne adj’ isten, nézzünk körül, hogy miért nincsen belőle kettő, három, négy? Ha innen nézzük a dolgot, egy-két kiemelkedő tehetségre szorítkozva eldemonstrálgat a kultúrpolitika, mintha ezen a területen nem lennének akkora strukturális hiányok, mint ide Sanghaj. Ismerkedjünk, barátkozzunk, persze – de közben gondolkozzunk el azon, vajon miért ugyanazt a tíz embert tudjuk küldeni mindenhová, lassan húsz éve. Kivéve Kertész Imrét – mert őt csak azóta, mióta a svédek is olvassák.