Én mindig beszóltam

A zömök, munkásember küllemű, országos antológiákban szereplő költő a nógrádi Nagyorosziban él. Kecskeetetés, házreparálás mellett szerkeszti (többek között) a Börzsönyi Helikon című irodalmi folyóiratot. Karaffa Gyulának, a rétsági Spangár András Irodalmi Kör alapító tagjának nemrég jelent meg első kötete. Egy mesegyűjtemény Épphogy csak beszólok… címmel, ami valójában magyar szólások humoros eredetmagyarázata. A magánkiadásra ugyan ráment a négygyerekes családapa inge-gatyája, de megérte. Mert úgy ömlöttek belőle a mesék, mint dézsából a víz.
Sírtam, mikor olvastam. Mármint a nevetéstől. Aki vevő a harapós, vaskos paraszthumorra, ízes beszédre, görbe tükrös „pofázmányunkra”, évszázadok alatt sem változó magyar mentalitásunk (kevélységünk, esendőségünk, ostobaságunk) gunyoros fricskáira, annak csemege ez a könyv. Mert a nyírségi, templomegere-szegény iparos-paraszti családból származó, 43 éves szerző, aki autószerelőből lett bőrdíszműves, majd börtönkórházi smasszer, azaz minden volt már, csak éppen akasztott ember nem, odamondogat a könyvben rendesen.
– Pedig szelíd lelkű, békés ember vagyok. Született optimista – mondja vigyorogva. – Igyekszem mindenkivel szót érteni. Vagy sikerül, vagy nem. A Kaláka című kanadai irodalmi honlapot, amely szintén virtuális, mint a Börzsönyi Helikon, Kaskötő Gyula szerkeszti. Két évig vezettem a kritikai rovatát. Gyula külön azért kért meg rá, hogy „beszóljak”, és én mindig beszóltam. Szereztem is sok haragost a nagynevű irodalmárok közül, viszont barátokat is, akik belátták az igazamat. Az igazság fura dolog. Mint nagyoroszi „közéleti ember”, óvatosan porciózom, nehogy valakit megsértsek. De ha egy meseíró nem igazmondó, hát hiteltelen. Mert a mese, kivált a népmese, sűrített „közállapot”.
Az irodalom örökmozgó nógrádi képviselőjének pócspetri családja különben a svábos Karaffát magyarosította annak idején Krasznaira, ám ő művésznévként használja az eredetit. Költőből másfél éve lett meseíró is, amikor O. Nagy Gábor húszezer magyar szólást és közmondást tartalmazó kötetéből kiválasztott hatvanat, és a szólások eredetmagyarázataként rövid bohózatokat kanyarított belőlük. Afféle csalimeséket, melyeknek legtöbb közük a valósághoz van. Például: miért vándorol át a falun egy kapufélfára akasztott, emberi ürülékkel teli szatyor? Mert, jó magyar szokás szerint, ha én megjártam, járja meg más is!
A meséket illusztráló Konczili Éva huncut, vidor, kópé angyalkái remek grafikák. A vele való találkozást mellesleg élete legnagyobb csodájának tartja a szerző. Ennek már tizenkilenc éve, mert Éva a felesége és gyerekeinek anyja.

Elvette
No, vót eccer Pápán egy olyan gazember bíró, hogy olyat még a főd nem hordott a hátán addig se, azóta se! Sanyargatta, nyomorgatta a népeket, gerincre döntötte mind a menyecskéket, kik mán fel tudták venni az anyjuk papucsát, dógoztatott parancsra ingyért minden parasztot s mesterembert, szóval ű vót a legnagyobb úr, még nagyobb tán, mint maga a király!
No, eccer végre felért az égbe az Istenhez a sok panasz, jajveszékelés, sírás, amit a pápaiak tettek postára, oszt igen elgondolkodott az Úristen, hogy vajon jó helyre tette annak idején a bírói posztot? Gondolkodott erősen, hogy fizessen meg a pápai bírónak istenesen, úgy, hogy míg él, megemlegesse. Szerette a bíró a gyümőcsöt, de mán inkább csak folyékony formájában, úgymint szilvát, barackot, almát, szőlőt. Fogyasztotta es rendesen, reggelente jónéhány pofa pályinkát, utána meg bort rogyásig. Tudta ezt az Isten, oszt huncutul összvehúzta a szemöldökit, no, várj csak, te pápai bíró, olyat teszek, hogy míg magyar él a fődön, mind tanul bellüle! Oszt meg es tette. Elvette a bíró szájaízit, oszt azutántul mán nem vót képes megismerni, hogy mék a pályinka, mék a bor, oszt mindenféle moslékot megivott magyar léttire, csak a gigája mozogjon. Összvezavarodott az esze is neki, na! Háza leomlott, odakinn fetrengett a pocsétába. Körberöhögték a népek, oszt mán nem félt tülle senki. Isten segedelmével mosmán egy igen jó bírót kaptak helyette, oszt azóta mongyák a magyarok a megbüntetett zsarnokoskodóra, hogy: „Elvette az Isten a szája ízét, mint a pápai bírónak.”
Karaffa Gyula meséje