Anyanyelvi őrjárat

Figyelemre méltó levelet kaptam a közelmúltban a siófoki Csendes Lászlótól. Visszafogottságot sugalló nevével némileg ellentétben, meglehetősen heves hangnemben ír arról, hogy a rádióban és televízióban szereplők közül igen sokan [tudnillik] formában ejtik ki tudniillik szavunkat. „Miért lopják el szinte mindnyájan a tudniillik egyik i-jét?” – fakad ki levélírónk, majd hozzáteszi: „Nem elég nekünk, hogy a hírekben minduntalan lopásokról, sikkasztásokról hallunk, betűnként, hangonként lassan már a szavainkat is elveszítjük?”
Azt én is tudom, hogy a legtöbben csakugyan egy szótaggal rövidebben ejtik kérdéses szavunkat. Csakhogy ez nem lopásnak számít, hanem természetes nyelvi változásnak. Számos példa van rá nyelvünkben, hogy az egymás mellett levő két magánhangzó közül az egyik kiesik, kikopik a szóból. Az egykori gazdaasszony-ból idővel gazdasszony lett, a szinte úgy-ból szintúgy, a mi időn-ből midőn, a tinóorrú gombából tinóru.
Tudatosan olyan példákat említettem, amelyekben ez a változás már le is zajlott, ugyanis ilyenkor már nincs helye semmi vitának. Ha azonban egy ilyen irányú változás megkezdődött ugyan, de még nem zárult le, akkor valóban nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is megvizsgálni, hogy ez vagy az a változás elfogadható-e. Napjainkban például gyakran tapasztaljuk, hogy a ’társul, együttműködik’ jelentésű kooperál, az ’összehangol’ értelmű koordinál vagy a főleg ’légüres tér’ jelentésben használt vákuum a közbeszédben így hangzik: [koperál], [kordinál], [vákum]. Persze itt sem lopásról van szó, hanem ösztönös rövidítésekről, de a nyelvművelő munkák szerzői mégis úgy ítélik meg ezeket a változásformákat, hogy általános elterjedésük nem javára, hanem inkább ártalmára válna nyelvünknek.
A tudniillik annyiban különbözik az említett példáktól, hogy a latin scilicet magyar tükörszavaként már a XVI. század elejétől él nyelvünkben, s már két évszázaddal ezelőtt gyakori volt feltehetőleg ejtéskönnyítésként kialakult, három szótagúvá rövidített tudnillik változata is. Szótáraink s nyelvművelő kézikönyveink ennek ellenére ma is csak a teljes, tehát a tudniillik formával számolnak, s a rövidült [tudnillik] ejtés-, főleg pedig írásformát pongyolának ítélik.
Én is hasonlóképpen vélekedem. Szerintem indulatos kifakadásra nem elegendő ok ugyan a valóban gyakran hallható tudnillik forma, legalább annyit azonban mégis tudni illik róla, hogy írásban csakis a rövidítéstől mentes tudniillik a helyes.