Festőknek hajnallik
Október tizennyolcadika a magyar festészet napja. Szerintem az idén mindenki megjegyzi, bár már öt éve létezik. Most rendeztek hozzá hatvan kiállítást szerte az országban. Kellett ez nagyon. Elvégre az íróknak ott volt a könyvhét, amikor eladják a könyveket. A költőknek a költészet napja. Képtárba meg akkor jár a jónép, ha hoznak ide valami híreset, és telemarketingelik vele a sajtót, hogy sok pénzbe került. Szegedi barátom meséli, hogy volt a Monet-kiállításon, sorban állt, lökdösődött, de végül bejutott, oszt’ mekkora élmény volt. A szegedi múzeumban viszont nem volt soha. Pedig ott is van kiállítás. Csak oda nem úgy igyekszik az ember, mint a béka a pocsolyába.
Érdekes, hogy a különféle művészeteket hányan követik figyelemmel. Biztos vagyok abban, hogy ha azt mondom, Esterházy Péter, ne adj’ isten Nádas Péter vagy éppen Krasznahorkai László, akkor akad jó pár olvasó, aki tudja, hogy kiről beszélek. Márpedig ezek a magyar irodalom nehezen megközelíthető, odaadó olvasást igénylő szerzői. Ugyanakkor valószínűtlennek tartom, hogy fel tudnának sorolni három kortárs magyar festőt, festményt meg aztán végképp. Vagyis kellett ez a képzőművészetnek, mert ahol a nép nem néz képet, ott csak kevés festő él meg, és ahol kevés a festő, ott igazán jó festő egyáltalán nem terem.
Szóval egyrészt értem, miért kell külön napot csinálni a zenének, a költészetnek, a könyvnek, a festménynek, a színháznak, a szerelemnek és a fokhagymának. Elvégre a kapás paraszttól a képzőművészig mindenkinek meg kell élnie valamiből, és erre nincs más mód, mint ha minden évben elmagyarázzák a többieknek, hogy az ember élete szánalmas fokhagyma, színház, rugós zsebóra vagy pirosra festett farost lemez nélkül.
Másrészt nemes cél érdekében hülyíteni, az kétélű dolog.
