Unokáink is ropni fogják

Szürke péntek délután. Borongós idő, nem sok kell hozzá, hogy essen az eső vagy a hó. Na, ez az az időjárási állapot, amikor még a kutyát is beengedjük a lakásba. És mi sem hagyjuk el szívesen a jó meleg szobánkat. Hogy ilyenkor éreznénk ellenállhatatlan vonzalmat a kultúra iránt? Nem bolond az ember, hogy beüljön egy fűtetlen moziba! Jobb otthon, a cserépkályha mellett olvasgatni. Aztán majd csak elkezdődik valami gagyi show a tévében.
Azt hittem, a Tisza-parti kisváros, Tiszakécske téli álmát alussza: egy teremtett lelket sem fogok találni a kulturális frontokon. Tévedtem. Nyitva van az Arany János Művelődési Központ, az aulában fiatalok duruzsolnak. Ilyenkor tartják a Móricz-napokat, a helyi középiskola diákrendezvényét, s a kultúrházban mindannyian elférnek, de már vége a napi programnak, indulnak haza.
Az emeleti kiállítóterem falán Mátyás Csaba festményei sorakoznak. Pillanatok a valóság és a képzelet tükrében – adta a címet tárlatának a helyi alkotóművész. Láthatjuk is, mi a valóság, hol a tehetség mostanában. A szomszéd szobában mozgolódás, ott újabb bemutató készül, késő délután lesz a megnyitó. Az ügyes kezű kécskeiek, köztük hímzőnők, gyöngyfűzők, foltvarrók, üvegfestők rukkolnak elő remekeikkel.
Csodálkozom, hogy a művelődési házban még működik a mozi, ugyanis a legtöbb vidéki településen már régen bezárt. Tiszakécskén nyáron, amikor sok a nyaraló a vízparton, keddtől vasárnapig vetítenek, a holt szezonban csütörtökön, pénteken és szombaton. Ma este a Felkoppintva című amerikai vígjáték megy. Elővételben nem szokás jegyet venni, Tóth Erika, az intézmény igazgatója annak is örül, ha esetenként két-három ember érdeklődik. Nekik is levetíti a filmet, mert a költség így is, úgy is adott.
– Ideje beindítanom a fűtést – köszön el.
Végignézek az óriási mozitermen, mire minden széksorban kellemes meleg lesz, talán a film is lepereg. A fűtésszámla meg csak gyarapodik.
Tiszakécskétől húsz kilométernyire található Kocsér, ahol hajdanán Petőfi is megfordult, ott írta a Kutyakaparó című versét. De nem ez áll a helységnévtábla alatt, hanem egy divatosabb titulus: „Európai falu”. Szokványos péntek délutáni forgalom, főleg kerékpárosokat látni. A könyvtár homlokzatán olvasok egy jelmondatot: „Sikeres vidék – élő tanyák, virágzó homoki kultúrák!” Ez lehet a magyarázat az európai falu titulusra, csak az a bökkenő, hogy „virágzó homoki kultúrának” kevés a nyoma. A kultúrház, a faluház zárva. Az ajtóra ragasztott papíron társastánc-tanfolyamra hívnak, meg internetoktatásra, egészségmegőrző tornára – ötven év felett ingyenes. És egy másik hirdetmény: a terembérletet ezentúl a polgármesteri hivatal pénztárába kell befizetni. A szemben lévő helytörténeti gyűjtemény ajtajára is kiírtak valamit csupa nagybetűkkel: NYITVA. Persze zárva van az ajtó, sejthetően cseles a kérés, hogy tessék csengetni. Negyedóráig próbálkozom, sehol senki. Benézek az ablakon, látok néhány paraszti eszközt. Nyilván ott dacol az idővel nagyanyám rokkája is, amit még kocséri kisgyerekként vittem a múzeumba.
Irány Lakitelek. Szeretnék beiratkozni a könyvtárba, de pénteken zárva. Kívülről takaros az épület, ennyivel be kell érnem. Fordulnék meg az autóval, mikor a közeli ház kapuján megpillantok egy aranyozott réztáblát: „Nagy Zsuzsa galériája.” Ez az! Épp most volna kedvem egy magángalériában nézelődni… De hiába nyomom a csengőt, nem nyitnak ajtót, pedig bent ég a villany. Feltárcsázom a táblán feltüntetett telefonszámot, a tulajdonos veszi fel. Csak elvileg tart nyitva – most nem mehetek be. Azt azért megkérdezi, ki vagyok, honnan jöttem, milyen szándékkal. Maradok inkognitóban, végül azzal bocsát útra, hogy majd legközelebb beenged.
A Petőfi Sándor nevét viselő művelődési központ körül autók parkolnak. Csillogó Merci után kopott Lada. Valahogy a kulturális kínálat is ilyen Lakiteleken. Tűz és víz. Színvonalasabbnak tűnik a Nevesincs Színház vendégjátéka, mint a közös névnapi vagy a közelgő szilveszteri vacsora. A termekből zene szűrődik ki; a színpadon fiatalok ropják latin ritmusokra, ez lehet a társastánctanfolyam. Egy hirdetmény szerint a hastánc iránt érdeklődőknek is indítanak képzést. A kisebb helyiségben népzenére „botoznak” a fiúk. Na, ez mi lehet? Próbál a helyi néptánccsoport. Óriási a hangzavar, nagyon nem kérdezősködhetek, különben is megszegtem a szabályt, semmibe vettem az „Idegeneknek belépni tilos!” táblát. Hiszen én csak bekukkantottam…
Végül teszek egy kört az ötezer-kétszáz lakosú Tiszaalpáron. Még az est leszállta előtt szeretném megnézni az Árpád-kori falurekonstrukciót, de a skanzen csak nyáron várja az idegeneket. A kosár- és vesszőtermékek kiállítótermén is lakat. Marad a legnagyobb közösségi színtér, az Árpád Művelődési Ház. Az üvegajtón plakát, kilós ruha vásár lesz, ötven százalékos akcióval. Megtalálom irodájában az igazgatót, Bársony Istvánt. Azt mondja, általában csendesek a napjaik, a péntek délután is, de ha várok egy kicsit, befutnak az internetezők, a néptáncos gyerekek, aztán jönnek a diákszínpadosok, a sakkozók, este pedig az aerobikozó hölgyek, a nyugdíjasok, a kisebbségi önkormányzat táncosai. Náluk a kisközösségekben rejlik az erő.
– Mivel lehet becsalogatni a helyieket a kultúrházba? – kérdezem.
– Fel kell léptetni a rokonaikat – vágja rá az igazgató. – Az unokáját mindenki szívesen megnézi. Ezzel az ingyenes nótaest sem tud vetélkedni.
Minden település annyi alkalmat kínál a művelődésre, amennyire módja van, meg amennyire a büdzséjéből telik. Igény még csak volna, de ha nincs pénz kitelepülő színházakra, netán filharmóniai koncertekre, akkor az érdeklődés önmagában kevés. Aki megengedheti magának, bérletet vált a közeli városok színházaiba, felbumlizik a pesti sztárkiállításokra. Másoknak marad a tévé, a házimozi, az internet, a könyv, az újság. Vagy egyik se.