Legyetek önmagatok lámpásai!

– Ön azt állítja: nem mindegy, hogyan mozdítunk el egy tányért, hogyan csukjuk be a kocsiajtót. Miért helyez nagy hangsúlyt az élet apró mozzanataira?
– Rendkívül fontosnak tartom az apróságokat. Nem is kedvelem azokat, akik csak a fellegekben járnak, akiket folyton a nagy ügyek, nagy eszmék foglalkoztatnak. Az ilyenek nincsenek itthon a kézzel fogható valóságban. De az is veszedelmes, ha valaki „beletapad” az anyagba, neki ugyanis nincs kitekintése, leszűkíti, korlátozza a saját világát. Mármost, ha az ember javulni, nemesedni, finomodni akar, akkor a pici dolgokkal kell kezdenie.
– Hogyan látja az istenember születése, illetve az ember megváltása kérdését?
– Karácsony, a születés ünnepe akkor nyeri el igazán értelmét, ha hozzákapcsoljuk a Húsvétot, a golgotai misztériumot, amikor az isteni cél, a bűneinktől való megváltás, egyszersmind a halál átértékelése megvalósul hatalmas áldozat árán. Számunkra döntő a megváltás, és a mindenség számára is nagy hordereje van. Az azonban az egyes emberen múlik, mit használ ki a jézusi misztériumból adódó lehetőségből.
– Hogyan mutatkozhat meg a mindennapi tevékenységünkben mindaz, amiről beszél?
– Ha a legkisebb jót megcselekedjük, akkor a világ tisztulása felé vezető úton járunk.
– És aki nem fogja fel a jócselekedet fontosságát?
– Ha valaki azt gondolja, az életünk pusztán abból áll, hogy eszünk, iszunk, élvezünk, robotolunk, kimúlunk, az bizony az állat „életprogramját” tekinti elfogadhatónak. De az ember ennél több, hiszen tudja, hogy halála pillanatában a biológiai folyamaton túl történik vele valami más is. Tudja, hogy semmi sem megy veszendőbe abból, amit a jó érvényre jutása érdekében végzett.
– Létezik olyan emberi okoskodás, hogy istennek, mindenhatónak lenni könnyű, de vállalni a test nyűgét, szembenézni a múló idő tragikumával… nos, ez az igazi kihívás és teher. Hogyan vélekedik erről?
– Krisztus ideszületése, üzenetátadása, keresztre feszítése olyan hatalmas misztikus történés, amelynek jelentőségét talán még ma sem tudjuk igazán megérteni. Úgy érzem, az istenség meg akarta tapasztalni, tulajdonképpen mit is jelent az, amikor az ember elszakad a szellemi közegtől. Meglehet, kétezer évvel ezelőtt borult a legnagyobb sötétség a világra, ezért szükség volt rá, hogy egy szellemi lény kerüljön be a hús-vér valóságba, átélje az emberi sors örömeit, fájdalmait, szenvedéseit. Így kellett és így lehetett átlelkesíteni az anyagot.
– De aztán eltelt két évezred…
– Valóban. Jómagam úgy vélem, az ember mára, feladatát tekintve, szinte társteremtővé vált. Mi imádkozunk Istenhez, aki nem egy nagyszakállú öregember, hanem a mindenséget átható szellemi lény, ő viszont hozzánk fordul, hogy fogadjuk be azt, akit elküldött nekünk, mert a szellemi világnak szüksége van az átlelkesült emberre ahhoz, hogy a mindenség megszentelésének műve elvégezhetővé váljék.
– Önt a „spirituális realizmus” mestereként emlegetik a szépirodalomban. Miért?
– Mert műveimben is úgy tekintek az életre, hogy az okot és a célt egy magasabb szellemi világban keresem, de a megvalósulást az anyagi valóságban vizsgálom.
– A Ne féljetek című regénye immár a huszadik kiadását érte meg. Minek tulajdonítja a páratlan sikert?
– Arról szól a könyv, ami szíven találja az embereket, az olvasóimat.
– Az ön első, választott mottója a műben egy joubert-i idézet: „Az élet estéje magával hozza lámpását.” Miért emelte ki ezt a gondolatot?
– Talán azért, mert fel akartam rá hívni a figyelmet, hogy a mottó nem igaz maradéktalanul. Mert bár tényleg elhozza az élet estéje a maga lámpását, de olajat nekünk kell öntenünk bele, máskülönben sötétségben maradunk. Ám ha sikerül olajat öntenünk, akkor második lépésként elér bennünket a különös kegyelem, vagyis hogy idősebb korban is képesek leszünk úgy élni, ahogy azt Krisztus előtt hatszáz évvel egy isteni küldött, Buddha hirdette: „Legyetek önmagatok lámpásai!” És akkor az ember elkezd belülről világítani. De eljön az utolsó szakasz is az életünkben, amikor a legragyogóbb fény is elhalványul, a lobogó tűzből csak szikra marad, és ezt a szikrát bele kell helyeznünk az örök világosságba.
– És mi volna az örök világosság?
– „Én vagyok a világ világossága”, mondta Krisztus, és ez valódi nyugalmat ad nekünk, tehát nincs okunk félni. Ugyanakkor hitem, tudásom szerint nincs halál, csak átalakulás van. Valahonnan jöttünk, valahová megyünk. Mindazonáltal ítélet lesz az életünkről, de nem a földi rangsorok szerint.