Magaslesen ihletett képek

Azt mondják, Magyarországon kétfajta vadász létezik. Az egyiknek van, a másik szeretne Valaczkay-képet. De nemcsak a vadászok vannak így ezzel. Hanem úgy általában a természetjárók is – már akik otthonosabbak a természetfestők világában. Valamikor Csergezán Pál volt, aztán Muray Róbert lett a legismertebb magyar természetfestő; most – talán nem túlzunk, ha azt mondjuk – Valaczkay. Igen ám, de amíg Csergezán és Muray két robosztus, árkon-bokron átcsörtető férfi, addig Valaczkay Erzsébet ötvenkilós, törékeny asszony, akiről azt gondolná az ember, hogy a széltől védett városi flaszteren érzi a legjobban magát. És semmi pénzért nem dideregne át magányosan fél éjszakákat dühös vadkanokra vagy éppen egerésző rókafikra várva.
Márpedig ő ezt teszi, egészen kicsi lány korától kezdve. Orosháza közelében, Pusztaföldvár határában nőtt fel egy tanyán, ahol elég volt felmásznia a házuk padlására, hogy belássa az egész határt. Igaz, ott nemigen látott habzó szájú vaddisznókat meg agancsukat hegyező szarvasbikákat – de látott mást, és az se volt lekicsinylendő. Nyulakat, fácánokat, rókákat például. Meg valódi körvadászatokat.
Ő fent kuksolt a padon, és nézett ki a padláslyukon. Környes-körül a nagy alföldi síkság, csatornákkal, nádasokkal, erdőfoltokkal tarkított mezők. Itt nyúl baktat, ott fácán kapirgál, amott gatyás ölyv egerészik, s amikor leestek a havak, itt is megszólalt meg amott is a puska… Az orosházi gimnázium után természetesen vezetett tehát az útja a szegedi tanárképző főiskola biológia meg rajz szakára.
Mert azok a padláslyukból megfigyelt mezei képek nem múltak el nyomtalanul. Ha elrepült a madár, ha elmentek a vadászok, ő szaladt le a házba, és rajzolta a foglyokat, a kutyákat, a szikrázó tollú vadkacsákat. És nem értette, tíz év múlva miért csodálkoznak a biológia szakos társai azon, hogy ő kapásból meg tudja különböztetni a gyöngytyúk tollát a vadgalambétól – vagy a berki tücsökmadár hangját a nádi tücsökmadárétól.
No, de hagyjuk az Alföldet, ahol minden világos, tiszta, egyenes!
Mostani lakhelyén, Tarnaleleszen sokkal bonyolultabb a helyzet. Itt hegyek vannak és komoly erdők, itt sokszor nagyobb hasznát veszi az ember a fülnek, mint a szemnek. De ezért találták ki a magasleseket. Hogy többet lásson, jobban halljon az ember.
A leleszi ház nappalijában üldögélve mi is ezért mondjuk talán, hogy menjünk feljebb, a tetőtérbe, a műterembe. A nappali is lenyűgöző egyébként. A falakon körben tömérdek őzagancs, kicsik, nagyok, görbék meg hegyesek, dámlapátok meg szarvasagancsok, a sarkokban vadkansörték és -agyarak, de ilyet látni minden puskát sütögető újgazdag nappalijában. Meg Valaczkay-képet is egyet-egyet.
Ám ötvenet!?
Bocsánat. Itt lent is csak kettőt. Fent van a többi, a galériában.
A leleszi ház egyébként nem nagy. Olyan, mint egy jobb, húsz-harminc éves falusi ház Ópályiban, Kiskunmajsán vagy mondjuk Drávatamásiban. De az a padlástér…! Meg azok a lapjára fektetett képek! Külön-külön is megér mind egy misét. Nem lapjukra fektetve persze, hanem egyenként a falnak támasztva, és öt-hat métert hátrálva szemrevételezve őket. Őzek, disznók, récék, rókák, szarvasok csipkednek, bóklásznak, lopakodnak rajtuk – mintha csak egy jól elrejtett magaslesről figyelnénk őket. Mindegyikük él, figyel, az ember önkéntelenül is halkabban lélegzik, nehogy elriassza őket a szuszogásával.
Valaczkay „tanár néni” jó húsz éve került fel Észak-Magyarországra, és amikor azt kérdezzük tőle, hogyan fogadták az itteni hegyek, azt feleli, ő rögtön szerelmes lett beléjük. És ez tart ma is. A teraszról is pompás látvány tárul a szeme elé, körben mindenütt szelíd dombok, erdők, hegyek. Ki se kell mozdulnia a házból, hogy gyönyörködhessen bennük. Ám alig múlik el nap, hogy kedves vizslája társaságában nyakába ne venné a határt. Házuk előtt folyik egy kis patak. Hosszan felnyúlik a hegyek közé, arrafelé szeret a legjobban csatangolni. Százszor, ezerszer látta már azokat a fákat, bokrokat, hegyoldalakat, mégse tud betelni velük.
Minket is elcsábít egy kiadós sétára. Még bent járunk a faluban, mikor felmutat a kerteket övező dombgerincre. „Ott szoktak bőgni a szarvasbikák.” A szűk völgy a falu alatt futballpályányira kiszélesedik, nemrég szántották fel. Tavaly ő művelte a párjával, forgó és kukorica volt benne. De mikor a termés után érdeklődünk, elneveti magát. „Az jó volt. Csak megették az összest a vadak.” Hamarosan szabályos kis tóhoz érünk, ami a hegyekben igencsak ritka vendég. Meg is becsülik a lelesziek. „Huszonkilenc vadkacsánk volt még nemrég. Sajnos befagyott, s elmentek. De a vidránknak itt kell lennie valahol.” A vékony jégen könnyű porhó, a hóban nyomok. Itt nyest merészkedett a jégre, amott varjak kíváncsiskodhattak, arrébb pedig róka szaglászott a parton.
December havában járunk. A völgyben csípős szél nyargalász, elszáradt leveleket zörget. Állunk a tó partján, gyönyörködünk a szikrázó napsütésben, és a kedvenc évszakáról kérdezzük. Sokáig nem mond semmit, majd körbemutat, „Hát kell ennél szebb látvány…?” Néhány pillanat múlva azonban elmosolyodik. „De májusban vagy augusztusban is ugyanezt mondanám. A természet az én szememben mindig gyönyörű.”