Anyanyelvi őrjárat

Arra a nyelvhasználati kérdésre, amely mai írásom tárgya, kivételesen nem olvasói levél nyomán válaszolok, hanem én figyeltem föl tévézés közben, egy-két nappal karácsony előtt. Az egyik nagy kereskedelmi csatorna esti híreit hallgatva, abban a részben, amely a határátkelőhelyek megszűnésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkozott, egyszer csak ez a kiragadott mondatka ütötte meg a fülemet: „Mindenféle papírokat kelletett kitölteni, hogy átmehessünk a határon”.
Gondolom, sokan fölkapták a fejüket e részletet hallva, s azt kérdezték maguktól: papírokat kelletett, nem pedig kellett kitölteni? Nem az aztat-, őtet-féle rag-, illetve toldalékismétlés szakasztott mása ez a furán hangzó kelletett forma?
A kétkedés jogos, és az is tagadhatatlan, hogy a nyelvművelő szakirodalom ezt a csupán az egyes szám 3. személyben előforduló igealakot pongyolának minősíti, s azt jegyzi meg róla, hogy csak táji, valamint alsó köznyelvi használatban él. Azt azonban, hogy az aztat, őtet, banántot stb. típusú, fölöslegesen duplázós szóalakok sorába tartozna, nem mondja a szakirodalom, s nem mondom én sem, mert ez nem volna igaz.
Ez a ma csakugyan népies ízű kelletett ugyanis nem a kell ige múlt idejű kellett alakjának tudatlanságból eredő duplázásával keletkezett, hanem az egykor nagyon is gyakori kelletik szenvedő ige múlt idejű alakja. A régi nyelvben, főleg latin hatásra, mindennaposak voltak a szenvedő igék, divatozott a szenvedő igeragozás. Napjainkra ez a túlzó szenvedőige-használat jelentősen megcsappant, s ami megmaradt, annak már inkább örülni kell (például az egyházi köszöntésben: Dicsértessék a Jézus Krisztus!)
A kelletik szenvedő ige használata is háttérbe szorult, nyelvjárásainkban azonban, főleg az ország északkeleti részeiben, sőt a határokon túl is mindmáig él, mégpedig elég széles körben. Nem véletlen, hogy az e vidékekről származó legnagyobb költők is éltek vele. Például a nagyszalontai születésű Arany János A tölgyek alatt című versében („A tölgyek alatt /Vágynám lenyugodni,/ Ha csontjaimat / Meg kelletik adni”), vagy az Érmindszenten született Ady, aki „A harcok kényszerültje” című költeményét így kezdte: „Nem kívánta teste-lelke, / De harcolni mégis harcolt, / Kereste vagy nem kereste, / De harcolni kelletett.”
Elismerem: ma valóban inkább csupán nyelvjárási, mintsem köznyelvi a cikkem címében feltüntetett forma, de védelmében legalább ennyit mégis el kellet(et)t mondanom.