Öreg madarak szerelme

Amikor somoskőújfalui kertjében előveszi az ecsetet, legfeljebb a rozsdafarkú meg a szajkó szokott bekukkantani a fészer alá, meséli a mester, akivel az egri főiskola egyik műtermének galériáján találunk egy zugot a beszélgetésre. A tanár úr ugyanis hetente egyszer itt okítja a jövendő rajztanárokat, ahol hajdan maga is tanult. Földi Péter szabadkozóan szerény ember, s hogy huncutul játékos is, arról leginkább a képei árulkodnak. Úgy képzelem, amikor fest, leveszi magáról a komolykodó felnőtt-felelősséget, s egy nagy sóhajjal a szék karfájára teríti, mint egy nehéz nagykabátot.
– Hajdan, amikor még a szocreál mögé állva illett alkotni, úgy döntöttem, hogy gonosz embereket inkább nem festek. Így jelentek meg a képeimen a madarak, ők segítettek ezt a kényszert kikerülni. A csel sikerült, ugyanis nem vettek komolyan, s legyintettek: ez itt csak állatokat pingál! Aztán kiderült, a madármotívumban óriási a láttató erő. Engedi, hogy kedvem szerint formáljam, alakítsam, s emberi érzelmeket jelenítsek meg vele – somolyog a mester.
Képein egy gyermek bölcsessége és szabadságvágya süt át. Lapozom az albumot, melyet tavaly adtak ki. A hiéna törpeliliomokat látott – íme az egyik festmény címe. A halász felesége meg a hal fia – így a másiké. Majd jön a kedvencem, az Öreg madarak szerelme, főleg pedig a Nyuszi, hopp… Mégse higgyük, hogy létező meséket illusztrál ezzel, legfeljebb belső, fantáziákból szőtt történeteket, melyeket ki-ki magának álmodhat meg, miközben az alkotásait bámulja. Azt szokás mondani, hogy ezek az alkotások a népművészetet kötik össze a mai világgal. De mondhatnánk azt is: a természetes közegéből kiszakadt embert emlékeztetik egy hajdan volt kerek világra.
– Gyerekkoromban nagyanyámmal kézen fogva jártunk a földre, például babot szedni. Míg ő dolgozott, én a mezőn bóklásztam. Kedvenc elfoglaltságom volt széthajtani a búzaszálakat, s ott, a tábla mélyén mindig rábukkantam valami érdekesre: hol bogárra, hol egy elröppenő lepkére. Máskor a fészkéből kiesett madárfiókát leltünk nagyanyámmal, kitaláltunk róla egy mesét, amit hetekig mondogattunk – emlékszik vissza Földi Péter, aki most épp arra készül, hogy a hét hónapos unokája ágya fölé fessen valami meséset és élettelit, amolyan „falvédő” gyanánt.
A képei megmutatják a falusi létezés csodáit, a földhöz kötődő élet szörnyű és megható végleteit. Nem csupán nosztalgiából színezi a nógrádi tájat, hiszen a mai napig ott él a szülőfalujában, a határ menti Somoskőújfalun. Ha esküvő vagy temetés van a községben, előbb-utóbb kiderül, hogy az illető szegről-végről rokona volt. S ha betér a kocsmába, biztos talál cimborát a fröccséhez, mielőtt hazaballagna.
A Kossuth-díjas festő bizonygatja, hogy Somoskőújfaluból is látszik a világ. A vidék szellemi élete legalább olyan fontos, mint a nagyvárosé, még ha az emberek nem is csapnak akkora felhajtást egymás körül, mint Pesten. Földi Péter erősen hiszi, hogy a művészet jobbá teheti a világot.