Táncolj, cigánylány!

Hetvenöt éve, 1933 tavaszán nagy bált rendeztek a Tisza grófok kocsordi kastélyában. Ott volt mindenki, aki a környéken számított: a tyukodi Urayak, a pátyodi Madarassyak, az ópályi Baratiak, a nagydobosi Perényiek – és a mátészalkai Csikiek. Igaz, a Csikieket nem azért hívták, hogy mulassanak, hanem azért, hogy mulattassanak. Nem esett ez nehezére Csiki Gyulának, hisz ez volt a foglalkozása: cigányzenész. Pontosabban cigányprímás, de a legjobbak közül. Egy országos verseny győzteseként akkor már csak úgy emlegették, hogy az „aranylantos prímás” – és ő tényleg rászolgált erre. Aki hallotta, ma is állítja: azóta se szólt úgy a hegedű Szatmárban, mint az ő kezében.
Azon az emlékezetes kocsordi bálon is jó volt a hangulat, de forró akkor lett igazán, mikor a zenekar elkezdte a Monti csárdást, és a zenészek előtt táncolni kezdett egy aprócska kislány. Júlia, a prímás lánya. A sok nagyúr sok pompás táncot látott már, de olyat, amit az a tízéves lányka produkált, még soha! El is döntötték még azon éjjelen, hogy egy ilyen tehetség nem fog elveszni Szalka porában – tanulnia kell! Majd ők segítenek.
Többek között Móricz Zsigmond Úri murijából azonban tudjuk, hány meg hány nemes éjjeli fogadalma enyészik el másnap virradatra, most viszont kisebbfajta csoda történt. A tízéves szalkai cigánylány fél évvel később tényleg tanulni kezd, méghozzá Pesten, Brada Ede nagyhírű táncakadémiáján. Majd a Magyar Állami Operaház táncművészeti szakán – és táncol, táncol. Az Opera balettkarának legifjabb tagjáról elragadtatással írnak az akkori újságok, a Színházi Élet az egyik legígéretesebb magyar táncosként jellemzi. De nemcsak az Ybl-palotában lép fel. Hanem például a már akkor híres Moulin Rouge-ban is, hiszen meg kellett élnie úgy is, hogy az otthoniak nem támogathatták. Elég volt azoknak a másik nyolc gyermekről gondoskodniuk. Pedig tehetsége okán ingyen tanulhatott, és a szállásért se kellett fizetnie. Cziffra Györgyéknél lakott, a később világhírűvé lett zongoraművész családjánál.
Fényes táncjövőt jósolt neki a szakma. De jött a háború, az ostrom – és jöttek az aggasztó hírek otthonról, Szatmárból: nagybeteg az apád… És akkor Csiki Júlia pakolt, s ment haza Szalkára családfőnek. Szobalánynak állt a helyi Szunyogh szállóban, szabad idejében pedig a táncolni, énekelni tudó öreg szalkai, ecsedi cigányokat faggatta. Ám a pesti impresszáriók itt is megtalálták. Mesés szerződésekkel csábították Arábiába. De akkor ő már szervezte a később nemzetközi hírűvé váló Mátészalkai Cigánytánc-együttest. A csapat 1944 decemberében mutatkozott be, akkor vette kezdetét a három évtizedes sikersorozatuk.
Csiki Júlia volt a csapat lelke. Koreográfiákat készített, együttest épített, táncot tanított, előadásokat szervezett – s járták az országot a nyolcvanas évekig. Mátészalka kalapot emelhet előttük. Nagyon sokat tettek azért, hogy – mai kifejezéssel élve – javítsanak a város amúgy indokolatlanul kedvezőtlen imázsán. És a város most „kalapot emelt”: a helyi művelődési központ aulájában állandó kiállítás nyílt, melyen Csiki Júliára, a kivételes képességű táncosra, táncpedagógusra emlékeznek.