Anyanyelvi őrjárat

Dr. Gulyás Zoltántól kaptam nemrégiben azt a gondolatébresztő levelet, amelyből a következő néhány sort idézem. „Egy nyelvészeti lapban, ráadásul annak címoldalán akadtam erre a szóalakra: ragozhatóak. Úgy érzem, hogy az  »a« teljesen felesleges. Semmi szerepe sincs. A többes szám jele a »k« és nem az  »ak«. Ejtéskönnyítésre sincs szükség, vidáman kiejthető a ragozhatók. A beszédben modorosnak hat. Írásban látva megakad a szemem rajta. Vagy ne akadjon meg?”
Levélírónk szavaiban sok igazság van, mégis azt ajánlom: ne ütközzön meg a valóban gyakran olvasható és hallható ragozhatóak, továbbá járhatóak-, hallhatóak-, érthetőek-, kötelezhetőek-, bátorítóak-, segítőek-, tiszteletreméltóak-féle, valamint az n mód- és állapothatározó raggal alakult hallhatóan-, közérthetően-, bátorítóan-, kihívóan-féle  szóalakokon. Két okom is van rá, hogy ezt, vagyis a megértést, belenyugvást tanácsoljam. Az egyik az, hogy egy erős sodrású, feltartóztathatatlan folyamattal van dolgunk, amely a nyelv belső fejlődéstörvényei alapján következik be, s amelynek évszázados előzményei is vannak. Gondoljon arra, hogy többé-kevésbé hasonló változások, kötőhangzó-betoldások mentek végbe a másfél-két évszázaddal ezelőtti nyelvhasználatban is, s azoknak sem volt semmilyen káros következményük. Akkor például az i birtoktöbbesítő jel elé furakodott be a kötőhangzó. A 18. században és a 19. század elején még ezek voltak a természetesek, megszokottak: vitézit ’vitézeit’, hóhéri ’hóhérai’, oltáritól ’oltáraitól’. Kazinczy Ferenc A vallástalan című versének egyik sora így hangzik: „Lépésidet nem fogja dudva gátlani.” Petőfi egyik 1845-ben született versének címe: „Barátim, csak vigasztalással…”, egy 1846-ban írotté pedig már: „Barátaim megölelének…” Mára már a kötőhangzós formák a természetesek, az a nélküliek régiesek.
A másik ok, amelynek alapján a terjedő formák elfogadását ajánlom, az, hogy a hosszabb és a rövidebb változatok együttélése gazdagíthatja is kifejezési lehetőségeinket. Néhány példa: „Miközben párizsias öltönyében feszít, párizsis kenyeret majszol.”; „Ezek az üdítők csakugyan nagyon üdítőek!”; „Az úgynevezett nagy mulattatók valóban mindig mulattatóak?”
Vagyis az a véleményem, hogy valójában nem is a ragozhatók és ragozhatóak, a mulattatók és mulattatóak, valamint az egyéb párhuzamosan használt alakok közül kell az egyiket választanunk, hanem elfogadnunk ezt is, azt is, a nyelvre bízva a végső döntést.