Kinek szívét megérintik...

– A Szabad Föld kultúrkommandója vagyunk.
– Már megijedtem, hogy a dohánykommandó – nyugszik meg a balástyai művelődési ház igazgatónője, akit a ház előtt cigarettázva találtunk. – Fáradjanak beljebb.
A balástyai művelődési házban sok program van, de csütörtök kora délután éppen egy sem. Az igazgatónő előzékenyen felsorolja az éves rendezvénytervet a zöldség-virág-fesztiváltól a böllérnapig, ám szemünk akkor csillan fel igazán, amikor elárulja, hogy a településnek veteránautó-gyűjtője és amatőr festőnője is van. Hogy a múzsák kegyeltjéről, Bitó Józsefné Gera Eszter helyi költőnőről ne is beszéljünk (akinek kötetével a zsebünkben távozunk majd). Archaikus, gyakran döccenő verselés mellé egészen elképesztő témák sorakoznak: a lírai én olykor asszony, máskor lány, időnként vénlány; sőt néha egyenesen férfi. „Kedves sorstársaim, kiknek még nincs párja, / Rá se nézzél soha, asszonyra, vagy lányra. (…) Vegye el az ördög, mert még az is legény, / ne legyen egyedül a pokol fenekén.”
Forráskúton a kongó művelődési házban egy fél Szabad Föld-oldalnyi méretű hirdetmény figyelmezteti a lakosságot, hogy a mozijegy árát kénytelenek voltak megemelni, kettőszáz forintra. A drámai közlemény annak fényében tűnik izgalmasnak, hogy ennyiért Szegeden DVD-t sem lehet kölcsönözni. A kis irodában füstölőt égető fiatal igazgatónő kérésünkre részletesen beszámol a programokról, és sajnálatát fejezi ki afelett, hogy lecsúsztunk a farsangi tuskóhúzásról, ami egy népszokás (ezt különben Bitó Józsefné Gera Eszter kötetéből is meg lehet tudni).
– Miben áll ez a tuskóhúzás?
– Hát egy tuskót húzunk – válaszol az igazgatónő.
A tuskót azok a lányok, illetve fiúk húzzák, akik a báli szezonban, a böjt kezdetéig nem találtak maguknak férjet-feleséget. Ezzel a tudással felvértezve elindulunk megkeresni a balástyai festőnőt, aki a főút mellett lakozik egy házban, melyre nagy betűkkel ki van írva, hogy „árnyékolástechnika”. Egy férfi bukkan elő, aki gyanakodva érdeklődik, mit szeretnénk. Amikor felfedjük kártyáinkat, arcán széles mosoly ömlik szét, és nem minden irónia nélkül bekiabál a házba: művésznő, megjöttek az újságírók!
Sársánszki Vass Márta legszívesebben tököket fest. Meg mákgubót, dinnyét, kukoricát, napraforgót, libát és kakast. A palicsi születésű asszony 1993-ban költözött férjével Magyarországra, és négy-öt éve adta festésre a fejét. Azután sokan biztatták: folytassa. Fotósunk amatőr festészetbe vetett hitét például máris visszaadta, a szokásos – gyűlöletes – kisrealista gyümölcstálak helyett rikító sárgákkal és egyéni nézőpontokkal operáló olajképek előtt télen biztosan levettük volna a kalapunkat, így viszont csak visszafogottan rajongtunk. Nem vagyunk ezzel egyedül: Sársánszki Vass Márta rendszeresen vesz részt csoportos kiállításokon Magyarországon és a Vajdaságban is.
Ezután tűzök Baksra, ahol a művelődési ház nagyterméből énekszó csendül. Jó kultúrkommandósként berontok a terembe, ahol a Jézus Szeretete Egyház helyi gyülekezete dicséri Krisztust. Megrettenve, de eltökélten megyek előre.
– Engedjétek ki a hangotokat, kedveseim! Az Úr Jézus nem tekinti, milyen az a hang, ami őt dicsőíti, csak az számít, hogy a szívetekből szóljon! – vigasztalja a kissé bátortalanul éneklő gyülekezetet a lelkipásztornő. Majd köszönetet mond Istennek, hogy engem odavezérelt, ami nem lehet véletlen, és megkér, hogy üljek le közéjük, és, ha sikerül, nyissam meg szívemet Jézusnak.
Most nem sikerül, pedig odaadóan hallgatom az éneklést.
– Istenem, érintsd meg ennek a kedves fiatalembernek a gyönyörű szívét, hogy ne meneteljen tovább a pokol felé – mondja a lelkipásztor asszony, mire én úgy gondolom: szégyen a futás, de hasznos. Menekülés közben összefutok a ház igazgatónőjével.
– Nagyon kedvesek különben – igyekszik megnyugtatni.
– Nem előlük, a pokol elől futok.
– De ha itt marad, a végén még energiát is adnak kézrátétellel.
– Tudnám használni – mormolom magamban, és eldöntöm: mára ennyi elég lesz, kultúrából is megárt a sok. A kocsiba beülve találomra felütöm Bitó Józsefné verseskötetét.
„Lám, megint pletykáltam, járattam a számat / Úgy érzem ma este megverik ruhámat. / Ha valaki tényleg haragudott volna / Remélem megbékél jövő ilyenkorra.”