Anyanyelvi őrjárat

Néhány napja egy legfeljebb 16–18 éves ifjú ember megállított az utcán – mint kiderült, iskolájukban tartottam néhány évvel ezelőtt előadást –, s azzal a kérdéssel lepett meg, hogy miért nevezik sokan a ma oly divatos mobiltelefont maroktelefon-nak.  „Miért nem maréktelefon-t mondanak – kérdezte –, hiszen nekem is egy marék pénz csörög a zsebemben, nem egy marok pénz. Vagy rosszul mondom?”
Megnyugtattam ifjú barátomat, hogy lényegében jól mondta, amit mondott, de válaszomnak azt az érdemi részét, amely a marék és a marok viszonyára vonatkozik, már olvasóinkkal is megosztom. Remélem, nem találják majd sem unalmasnak, sem érdektelennek.
A marok–marék szó egy ősi, ugor kori szótőre vezethető vissza, amely már az osztjákban is a csukló, a behajlított tenyér és a kinyújtott hüvelykujj által behatárolt területet jelentette, illetve mértékegységként azt, annyit, ami, illetve amennyi ebbe az így megnevezett részbe belefér. Ugyanezt jelenti a magyarban is, de nálunk a szó végén még egy -k névszóképző is kapcsolódott hozzá már sok-sok évszázaddal ezelőtt. Azért fejlődött ki két párhuzamos alakja, mert a képző előtti kötőhangzó kezdettől fogva ingadozott. Mai szótáraink mind a marok, mind a marék alakot felveszik címszóként, de csak árnyalatnyi jelentéskülönbségeket tudnak kimutatni köztük, így például azt, hogy míg ’amennyi egy marokban elfér’ jelentésben mind a maréknyi, mind a maroknyi képzős alak természetes, addig átvitt értelemben, nagyon kis számú személyre, csoportra utalva a kettő közül csak a maroknyi  használatos. Arany János tehát nem véletlenül írt így: „Király hova indult e maroknyi haddal, / Külön a seregtől, kora virradattal?”
Hasonló alakkettősség néhány más olyan szavunkban is mutatkozik, amelyben szintén -k névszóképző kapcsolódott a szó végéhez. A ’lakás, otthon’ jelentésű hajlék-nak régen volt hajlok, a szándék-nak szándok, az ajándék-nak pedig ajándok alakja, s ezek csak a XIX–XX. században kezdtek viszszaszorulni. Míg azonban az idézett példákban az -ék végű formák kerekedtek felül, a marék–marok alakkettős párharcából mindinkább az
-ok végű marok alak látszik győztesen kikerülni.  Ifjú kérdezőm jól érezte ugyan, hogy az „egy marék pénz” kifejezésben a marék szó még legalább olyan természetes, mint a marok, de az új értelmező szótár gyakorisági mutatói egészében véve már a marok fölényét jelzik. Napjainkban a kapát inkább marokra fogják a gazdák, mint marékra, a maroktelefon-nak pedig még csak nem is vetélytársa a voltaképpen nem is létező maréktelefon.