In memoriam Raksányi Gellért

A következő beszélgetés megjelent a szerző Színarany című, a Nemzet Színészeiről szóló könyvében.

Kutyavilág
Feltűnően elegáns. Öltöny, nyakkendő – kicsit feszengek is mellette. Aztán hamar oldódik a hangulat, bár az ütemes diszkózene időnként felerősödő taktusai rontanak a találkozás emelkedettségén. Hogy miért ülünk egy amerikai gyorsétteremben, arra is fény derül. Kutya úr keres valamit. Talán mindig is keresett valamit. A pályáján. A magánéletében. Hogy megtalálta-e, senkinek sem árulja el. Azt sem, hogy mitől volt boldog, ha jutott egyáltalán neki a boldogságbó. Raksányi Gellért szívét jég borítja mikor dühödten próbál elhárítani, majd egycsapásra megváltozik, felolvad a szíve, és barátian elbeszélget velem.
– Elég haragosan fogadott…
– Megvan a véleményem a sajtóról. Az újságírók nem tudják, hol a határ. Ha rászállnak valakire, bolondot csinálnak belőle. Nekem erre nincs szükségem.
– Régebben nem így volt?
– Régebben sem volt jobb. Ezzel kapcsolatban álljon itt egy történet, amit baráti körben meséltem el egyszer a színház melletti Gobbi presszóban. Megkértem Marton Laci szobrászművész barátomat, mintázza meg az összes eddigi színigazgatómat kerti törpeként, remekül mutatnának a balatongyöröki nyaralóm sziklakertjében. Básti Lajos így reagált rá: „Kutyukám, mezítláb jövök át hozzád Szigligetről!” „Miért mezítláb?” – kérdeztem vissza. „Hát azért, mert búcsújáró hely lesz!” Még azt is hozzátette: „Zacskót durrantunk a csúcsos fejükön, az lesz a díszsortűz; én mondom az avatóbeszédet.” Az ünnepélyes avatásra Major Tamás is beígérkezett: „A többi igazgató is ott lesz? Akkor jövök én is!” Sajnos sosem valósult meg az ötletem. Másnap viszont megjelent egy cikk az egyik lapocskában, közöltek rólam egy hatalmas képet is, s ezt írták alá: „Raksányi Gellért beveti a györöki telkét színigazgatókkal és utána levizeli őket. Vajon az igazgatók is ezt csinálnák vele?” Az arcizmom sem rándult. Ha kikérem magamnak, legfeljebb egy picike helyesbítést hoznak le, vagy további cikkeket firkálnak, és jól megélnek belőlük. Önálló estjeimről, fontosabb alakításaimról persze nem írtak.
– Sajnos, ez ma is így megy.
– Sőt, ennél elképesztőbb dolgok is előfordulnak. A közelmúltban egy kritikus agyondícsért egy parányi szerepben, olyan szépeket írt, hogy nekrológnak is beillett volna. Csak egy apróság hibádzott: azt a szerepet én a büdös életben nem játszottam el. A többi kollégám is mesélhetne hasonlókat. Ne csodálkozzon hát, ha bizalmatlanok vagyunk. Igaz emberből könnyen lehet gazembert csinálni, ha elhagyunk a szó elejéről egy i betűt. Abban a korban, amikor pénz beszél, (Raksányi) kutya ugat, egyre több a fals megnyilvánulás.
– Bírja a kritikát?
– Nem mindig. Az 1946-os évadban Oresztész királyt játszottam a Magyar Elektra című Bornemisza-darabban. Nem tetszett a kritika, összetéptem az újságot, ledobtam a földre és megtapostam. Ezt látva Balázs Samu megjegyezte: „Kutyu úr, ön még olvas kritikát? Kulturáltabb kollégának képzeltem. Kérem, a jövőben kíméljen meg a köszönésétől.”
– Most is megtapossa az újságot?
– Most nincs mit megtaposni. Nagyítóval kell keresni azt a lapot, amelyik színházkritikával is foglalkozik. Petőfit idézve: a szellem napvilágának ablakait befalazták. A televízióban sincsenek szóra érdemes műsorok, s hiába van vagy nyolcvan színház a fővárosban, ha a színészek nem tudják teljesíteni küldetésüket.
– Ők is be vannak falazva?
– A befalazás ott kezdődik, hogy nincsenek művek, melyek a szellem napvilágának ablakain beragyognának. De mit is várhatnánk? Van olyan drámaíró, aki megölte magában a drámaírót és elment politikusnak. Mondhatja persze, hogy nem adnák elő a darabjait, ezzel szemben a helyzet az, én erre a rövid időre már nem mennék el semmiféle ügynöknek, inkább megmaradnék szopornyicás hullajelöltnek.
– Ellentmondásos világban élünk.
– Amikor 1943-ban bekerültem a színművészeti akadémiára, létezett egy íratlan törvény: aki Thália papja lesz vagy már Thália felszentelt papja, az semmi néven nevezendő pártba nem léphet be. Aztán a tanáraim rövidesen megcáfolták magukat: az egyik háborús bűnös lett, a másik pedig meghívott népbírósági főügyészként halált kért a fejére.
– A többiek meg beléptek a pártba.
– Na igen.
– Raksányinak sikerült átvészelnie a nehéz időket?
– Sikerült. Ötvenhatban mindenkit arra biztattak, hogy tartson ki, de én már nem hittem benne. A dicsőséges forradalmak után mindig jött a megtorlás. Ha erre jobban odafigyeltünk volna, és felismerjük, hogy mennyire egységes az ország, akkor nem kap el bennünket – szinte valamennyiünket – a mártíromság szele.
– Önt is elkapta?
– El-el. Viszont arról nem én tehettem, hogy a Nemzeti Színházban háromszor megválasztottak forradalmi bizottsági tagnak. Bíztak bennem és szerettek.
– Mégsem ön kapta a főszerepeket!
– Kétségtelen, a Kitajev- Sibanov- Retyka- Fikulda- Groznoj- Vaszilij- Ferdiscsenko- Artyuskin- Kukuskin- Frolovszkij szerepekben nem annyira figyeltek oda rám, mintha népszerű darabok hőseit játszottam volna. Azért megtalált néhány főszerep, hogy csak a Nagyszerű halál Damjanich-át, a Bánk bán Biberach-ját, a Feledhetetlen 1919 Sibajev-jét, A medve Szmirnov-ját vagy az Ismeri ön a tejutat?, a Ki a testvéred, Ábel? című darabokat említsem, de ide sorolhatnám a televíziós Szomszédokat is. – Zavarták a kisebb feladatok?
– Ellenkezőleg: büszke vagyok rájuk. Arra is, hogy tudtam tömöríteni, és rendkívül rövid idő alatt is képes voltam az átlényegülés erejével eljátszani egy figurát. A szereposztás adott és nem választott körülmény.
– S ha nem tetszik, odébb lehet állni…
– Vagy hússzor bontottam szerződést a Nemzetivel. Lehet, hogy tízszer részegen, de legtöbbször józanul. Mindig voltak, akik jobb belátásra bírtak, például Tőkés Anna, Somogyi Bogyó, Makláry Zoltán, Bihari József, Gózon Gyula, Kemény Laci. Mányai Lajos például azzal érvelt, hogy Vak Bottyánnak meg Ocskay brigadérosnak van „pistola”, én meg ha átmegyek a Blaha Lujza tér túloldalára, és belém lőnek, nem tudok visszalőni, mert nincs „pistolom”.  
– Elnézték, hogy ivott?
– Nagyon sok kárt okozott az életemben az ital. Egyszer be akartam bizonyítani, hogy nem az ivászatért vagyok deklasszált elem, hanem egészen más miatt. El sem tudja képzelni, milyen ellentétes indulatokat váltott ki, hogy tizenkét évig egy kortyot sem ittam. Még Major Tamás is előszeretettel idézte a mondásomat: „A Kutya bosszúszomja erősebb, mint az italvágya.”
– Nem űzött veszélyes játékot?
– Látja rajtam, hogy lett valami bajom?
– Épségben van. Dohányzott is?
– Elég rendesen. Egyszer Kálmán Gyurival le akartunk szokni. Így kezdte: „Neked könnyű, mert nem vagy olyan erős dohányos, mint én.” Mire én: „Ez ugyanaz, mintha egyik nő azt mondaná a másiknak, jaj, de szépen élsz most Malvinkám, de neked könnyű, mert nem voltál olyan oltári nagy k…, mint én.” Elég meggyőző hasonlat, nem?
– Mire jutottak végül?
– Én leszoktam, ő nem.
– Itt, ebben a gyorsétteremben sem lehet cigarettázni. Ezért hívott ide?
– Tágas, levegős hely. Ez volt hajdanán a Savoy bár. Keresek a falon egy képet, de kétségbe vagyok esve, mert nem találom.
– Milyen képet keres?
– Lakner Laci Kossuth-díjas festőművész utópisztikus városrészt ábrázoló festményét. Letakarták egy New York-i látképpel. De megnyugtattak, hogy ettől még „kap” levegőt. Hát miféle magyarázat ez? Nehéz tudomásul venni, hogy ilyen az életünk. Ilyen álságos.
– Sokáig ön is háttérben volt, mint most barátja festménye a falon. Az utóbbi évtizedben viszont minden létező díjat megkapott. Nem bántja a késői elismerés?
– Egyáltalán nem. Kifejezetten jó, hogy így alakult, mert legalább meg tudtam maradni szerény embernek. Hosszú pályafutásom során sokféle formában léteztem: voltam pályára alkalmatlan, és voltam rövid ideig kedvenc is, ha berúgtam, nem illett odanézni. A nyolcvanas évek elején, amíg egyik este a színpadon a Bánk bán-ban játszottam, betörtek a lakásomba, és mindenemet elvitték. Avar Pista a következő megjegyzést tette: „Kutyám, vedd megtiszteltetésnek, hogy hozzád mentek, ám bazi nagy félreértés volt, mert te mindenedet elvertél és elittál, nemigen találhattak nálad értéket.” Különben ez nem is rossz védekezés a betörők ellen.
– Azért lett volna mit elvinni?
– A gyémánt csákóforgókat például. Ezeket az 1848/49-es szabadságharcból származó  rekvizítumokat kegyeletből őriztem meg. A családunk rokonságban állt Kossuth Lajossal. Dédanyja Raksányi Kati néni volt, sógora pedig a nagytekintélyű tüzérezredes, Raksányi Imre. Erős volt a kapcsolat, ezért aztán osztályidegenek lettünk. Inkább szenvedtünk a rokonságtól, minthogy profitáltunk volna belőle.
– A betörő tehát a gyémánt csákóforgókat akarta…
– Nem volt annak tudomása róluk. A nyomozók sem ismerték, nekem kellett lerajzolni, hogyan is néznek ki.
– És meglettek?
– Ugyan! Netán palesztin menekült a szerkesztő úr, hogy ilyeneket kérdez?
– A nagyapja is híres volt.
– Megalapította a szigetvári kórházat, a régi épületet róla nevezték el. Apám a bécsi tanársegédséget hagyta ott a szigetvári körorvoslásért. Nagyapám jó barátságban volt Rippl Rónai Józseffel, a híres festőművésszel. Rendszeresen küldött képeket, de egy se maradt meg.
– Pedig milyen jól mutatnának az ön Rippl Rónai utcai otthonában!
– Erről már le kell tennem.
– Valóban kölcsönbútorok közt él?
– Igen. Mindenünk odaveszett a háborúban. Raksányi Manci néni a halála előtt hagyta ránk a bútorokat. A szigetvári barátaink is ajándékoztak ezt-azt.
– Gyerekként kiskutyájáról kapta a Kutya becenevet. Később volt úgy, hogy kutyába sem vették?
– A filmgyár kapuján állt egy tábla: „Kutyát bevinni tilos! – kivéve Raksányit.” Egyébként, ha jól belegondolok, hatvan évnyi pályámnak legalább a felét kitölti, mikor kutyába sem vettek.
– De, ugye, nem érdekelte?
– Elnyomásomnak köszönhetem, hogy még mindig tudok újat produkálni.
– Mit is?
– Nemrég Tolcsvay Béla kérésére CD-lemezt készítettem. A címe: Szózat. Azt hittem, a pincében marad, s halálom után majd szétosztogatják a barátoknak. Ehhez képest már háromszor kellett újranyomni, mindenféle reklám nélkül felfedezte magának a közönség.– Nyilván nem véletlenül. A Szózatot nemigen tudják úgy elmondani, ahogyan ön. Bessenyei Ferenc temetésén is hallottuk, beleremegett a temető…
– Pedig ilyenkor mindig rosszul lesz a színész: a mélységes megrendülés és a megkövetelt szereplés lázas agóniái közt hányódva szinte megbolondul. Kegyeleti megnyilvánulásoknál rendkívül nehéz összeszedni az erőt. Úgy ítélte meg, hogy a hálátlan körülmények ellenére is elfogadható voltam?
– Nekem lúdbőrzött a hátam. Kár, hogy csak temetéseken látjuk!
– Sok kollégát – köztük Ungvári Lászlót, Bihari Józsefet, Suka Sándort – búcsúztattam már a család vagy a színház kérésére. Keserves kötelesség ez.
– Tudja, hogy miket mondanak önről a háta mögött?
– Ne kíméljen!
– Nagy bölények markáns alakja, zengő orgánummal, mélységes humorral, szuggesztív előadásmóddal.
– Ezeket akkor aggatták rám, amikor különöző tartalmú önálló esteket csináltam. A legutolsó Kutyu idők címmel ment a Várszínházban.
– Azt is olvastam, hogy önt egyenes embernek tartják.
– Ez a legjobb megjegyzése, amióta beszélgetünk. Politikai kinyilvánítást rettenetesen nehéz tenni egy ütköző államban. Hát még megmaradni egyenesnek! Egyszer erről Zenthe Ferivel is beszélgettünk. Elmesélte az ő történetét, mi segítette ki a bajból, majd én következtem. Velős akartam lenni: „Minden erőmet összeszedtem, hogy hülyének nézzenek.” Zenthe rávágta: „Gratulálok! Sikerült!” Amikor kellett, kiálltak mellettem a kollégáim. Bihari Jóska például arról biztosított, ha bajba kerülnék az ötvenhatos dolgaim miatt, nála meghúzódhatok, amíg elcsendesedik a világ. Azt mondta: „Tudom, hogy nem csináltál semmi rosszat.”
– Ilyen emberek vették körül?
– Mit gondol? Merne ma valaki áldozatot hozni a barátjáért?
– Hááát… Azt is hallottam, hogy volt, akiből párttitkárt csinált.
– Nem volt abban semmi kivetni való. Egyik kollégám panaszkodott, ha őt jelölik párttitkárnak, nem vállalja el. Megfenyegettem, amennyiben nemet mond, kellemetlensége származik belőle, nagyon meg fogja verni valaki. Csodálkozva nézett rám: „Ugyan ki verne engem meg?” Nem késlekedtem a válasszal: „Hát én! Ha nem te leszel a párttitkár, jön helyetted egy gazember, és én nem kapok fizetésemelést!” Végül elvállalta, s nem csak fizetésemelést kaptam, hanem szerepet is.
– Ám nem csak jólelkű társakkal hozta össze a sors. Nem lehetett könnyű együtt dolgozni azzal, akiről kiderült, hogy gerinctelen ember, még a saját kollégáját is feljelenti, mert az is előfordult. Foglalkozott vele?
– Nézze, ha a kötéltáncosok nappal össze is vesznek, a manézsban nem engedik el egymás kezét. A felrobbantott Nemzeti Színház a háború után kicsikét oázisnak számított, mindenféle kollégákkal persze. Ennek dacára sem volt könnyű elfogadhatónak maradni az óriások közt.
– Most ön az óriás. Örül, ha felismerik?
– Nem nagyon törődöm vele. A magamfajta szerény emberek könnyebben viselik a közelgő elmúlást, mint a pökhendiek. A halált rendkívül demokratikus intézménynek tartom, és végtelenül szórakoztat, hogy a pökhendiek is meghalnak.
– Az még messze van…
– Nekem közel van. Beteg vagyok, de azért nem veszi észre rajtam, mert hat-hét kilóval szebb vagyok, mint kellene. Az ivarsejtmirigy-működés leépülésével, a sportolás elhagyásával idős korban falánkká válik az ember, azt mondják, ez bocsánatos bűn, csak amikor fújtat egy kicsikét a színpadon tánc közben, akkor van baj, ijedtében megpróbál enni. Egyébként én a búzakorpát pörköltbe rakom, mert joghurtban ehetetlen.
– Hát így vigyáz az egészségére?
– Miért? Talán kifogásolható? Akkor érzem jól magam, amikor azt kérdezik: „Mi bajod van, Kutyu, vigyázz!” Ha nyolcvanon túl panaszmentes lennék, nagyon gyanús lennék magamnak. Ugyanolyan vagyok, mint azok a magyar átlaghoz tartozó emberek, akik húsz éve gyógyszeren élnek. Semmilyen különleges fájdalmam nincsen, mindenféle népbetegséggel rendelkezem. Talán ezért vagyok alkalmas a pályára. Az önmutogatás mindig is távol állt tőlem.
– Magánéletéről sem sokat tudunk…
– A magánéletről nekem, mint minden nagy marha embernek, nehéz nyilatkoznom, mert velem együtt igen szemérmesek. Majakovszkij Gőzfürdő című darabjában hallható: „Elvtársak, voltak már a magánéletben? Milyen lehet az?” Én ezt kulisszatitokként kezelem. 1947-es Nemzeti Színház-i leszerződtetésem óta egyetlen kolléganőmmel sem volt semmiféle kalandom. Nem azért, mert nem lett volna renegeteg alkalom, hanem azért, mert ha valaki politikailag nem állt nagyon jól, vagy nem volt igen nagy kedvenc, akkor adott esetben nem tudta megvédeni partnerét a rendkívül nehéz korszakokban. Azt sem szeretem, hogy a televízióban megfelelő műsorok helyett – és a sajtóról nem is beszélve – a magánéleti dolgokat szellőztetik. Riport van, műsor nincsen.
– Mit árul el a párjáról?
– Semmi szégyellni valóm nincsen, 21 éve együtt vagyok Zubonyai Katával, aki úszó volt, válogatott kerettag, majd úszóedző, jelenleg kineziológus. Mérhetetlenül hosszú együttlétünket rendkívüli olvasottsága, szellemessége biztosítja. És nagyon csinos is. Örülnék, ha ez fordítva lenne. Ha még voltak páran, akik olyan bátrak voltak, hogy hozzám verődtek, azoknak csak gratulálni lehet, mert kriminológiai szempontból sem mellőzendő, milyen körülmények között élt egy Kutya – hát az se kutya.
– Milyennel látja ma a mesterségét?
– Most a színházakban műérvényesítés helyett önérvényesítés történik. A rendezők üzengetnek a mának, olyan formában például, hogy klasszikus darabokat modern ruhákban játszanak. Kosztolányi Dezső azt tartotta tudós írónak, aki a mai, agyonbonyolított, kibogozhatatlan szakmai nyelv helyett tömören, közérthetően tud fogalmazni, úgy, hogy mindenki értse, mindenki tanulhasson belőle. Ezen elgondolkodhatnának, akik jobb kezükkel fogják a bal fülüket alkotás közben.
– Tudjuk, hogy ön a hagyományos értékek mellett tette le a voksát.
– Akik a háború előtt deklamáló, a hang erejére építő stílust tanultak, azoknak iszonyatos energiájukba tellett, hogy elsajátítsák a filmezést. Ellenpéldának felhozhatom Zenthe Ferit, aki megelőzte a saját korát. A helyzetekben, a szituációkban nem a figurát játszotta el, hanem önmagát adta. Ettől aztán hihetetlen természetességre tett szert, művészi ereje ebben rejlik.
– Ez másokról is elmondható. Nem?
– Attól függ, kit, milyennek akarnak látni. Hiába játszik el valaki egy csomó főszerepet, ha a szakmában kialakult beidegződések szerint epizodistának könyvelik el, és halála után is annak tartják. A Rózsa Sándor Pisze Matyija epizódfigura, mégis a magyar irodalom leghosszabb szövegű filmszerepe volt. Azt mondja: „Olyan embör vagyok én, gazdám, aki csak fölöslegösen koptatja a száját.” Hát koptatta: a mindenit neki!
– Mibe szólhat bele a színész?
– Semmibe. Egyszer kifogásoltam a szinkronban, hogy miért nem szólalhatok meg a saját hangomon, miért kell mindig eltorzítottan beszélnem. Jött is a válasz: „A színész nem hallja a saját hangját!” „Dehogynem!” – vágtam rá, és otthagytam őket. Vagy harminc éve nem is mentem vissza, csak ha olyasvalaki hívott, akinek barátságból nem akartam nemet mondani. Hasonlóan jártam el a rádiónál is. Amikor ritkultak a felkérések, felmentem az egyeztetőbe, és megmondtam nekik, ne hívjanak többé.
– Nem is hívják.
– Nem is mennék! Hiába szeretne a színész az alkotásaival a jelenben élni, és talán a halála után is, ha ez már senkit sem érdekel. Ám nagy az átalakulás, s akár bele is pusztulhatunk. Szegény Somlay Artúr, mikor a kitelepítettek érdekében akart intézkedni, egyszerűen kidobta a rendőrfőhadnagy. Somlay keserűen mesélte, hogy ez vele megtörténhetett – nemsokára végzett magával. Én már megszoktam, vagy talán a nevelés következménye, hogy a tekintély elveszett.   
– Az öné?
– Nekem nemhogy hiányzik, hanem iszonyatosan zavaró lenne, küzdöttem is ellene. De az alapvető értékeket, a klasszikus csodákat ismerni kell. Miként lehet az, hogy a Rákosi-érában vagy a Kádár-korszakban születtek, születhettek történelmi filmek, most meg eszébe sem jut senkinek.
– Pedig már félelem nélkül lehetne…
– Mit lehetne?... Lehetne?...
– Miért? Nem úgy gondolja?
– „Nagy a szünet.” Ezt mondták a Makláry-testvérek is, mikor hajdanán a védelmembe vettem egy kirúgott szesztestvért a színházban. Megkérdezték, milyen szerepben szeretném látni, én meg nem tudtam rá válaszolni. Makláry János így reagált: „Hallod, Zoltán? Kutyu bácsinál nagy a szünet”. Amennyiben bátor hangot adnék a véleményemnek, akkor mehetnék a hűvösre, de csak magával együtt.
– Izgatja, hogy mit hagy hátra halála után?
– Az elhunytnak mindegy, az utókornak nem. Ha adott körülmények közt sikerül olyat nyújtani, ami elgondolkodtató, humoros és okkal maradandó, annak azért örülnék. E tekintetben azonban nem vagyok túl derűlátó.

Ujvári Sándor felvételei