Anyanyelvi őrjárat

Igazi nyári téma, amelynek „feldolgozására”, azaz megírására Császár Vilmosné levélírónk ihletett.  Többek között ezt írja levelében: „Sokszor hallottam, sőt én magam is használom a kutyagol szót. Tudom, hogy aki kutyagol, az valójában gyalog megy, de nem kellemes számára a gyaloglás, hanem hosszú és kínos, főleg kánikulában elviselhetetlen.  Annak idején úgy tanultam, hogy a kánikula kutyát, kiskutyát jelent. Vajon a kánikula szó hatására nevezzük a nyári hőségben való gyaloglást kutyagolásnak?”
Ez a szófejtés igazán nagyon szellemes, de téves. Abban igaza van levélírónknak, hogy a száraz nyári hőséget jelentő kánikula a ’kutya’ jelentésű latin canis szóval függ össze, de a kánikula szó jelentésének kialakulásában mégsem közvetlenül hűséges négylábú társunk játszik szerepet, hanem a Nagy Kutya csillagkép, amelynek fő – és legfényesebb – csillagával, a Siriusszal szokták összefüggésbe hozni a nyár legmelegebb időszakát. A kutyagol, amely egyébként éppen 175 éve bukkant fel először nyelvünkben, minden valószínűség szerint a gyalogol ige mintájára, annak végződését átvéve alakult ki, mégpedig tréfás jelleggel, azt érzékeltetve, hogy valaki lógó nyelvvel, kutyaként caplatva, nehézkesen lépked. Már Ballagi Mór 1873-ban megjelent értelmező szótárában ezt a jelentését olvashatjuk a szónak: ’kutya módjára gyalog megy, gyalogol’. Az is mellette szól e magyarázatnak, hogy van lovag és abból lovagol szavunk is, s alighanem azok is a gyalog, gyalogol analógiájára, mintájára jöttek létre. A pontosság kedvéért azért a lovag ilyen módon való magyarázatához hozzá kell tennünk, hogy nem kétségbevonhatatlan. Történeti-etimológiai szótárunk ezt írja róla: „vagy -g képzővel keletkezett, vagy analógiásan alakult a gyalog mintájára”.
Van szamaragol szavunk is, amelyet A magyar nyelv értelmező kéziszótárában is megtalálunk ’szamáron lovagol’ jelentésben, s annak jelzésével, hogy a szó szintén tréfás jellegű, hangulatú. És még két más, a kutyagoléhoz hasonló módon alakult szavunkról is tudok. Egyikük a ’teveháton utazik’ jelentésű, ugyancsak tréfás színezetű tevegel, másikuk a még ennél is ritkább elefántogol. Ezek azonban már nem szókincsünk szerves részei, hanem inkább annak szemléletes példái, hogy nyelvünk mennyire képlékeny, mennyire alkalmas a homo ludens, vagyis a játszó, játszva alkotó ember játékos kedvének kielégítésére.