Miért érdemes élni?

A képzőművésztábort keressük – közöljük az úriemberekkel, akik az asztalt ülik körbe a mártélyi ifjúsági táborban.
– Mi legfeljebb embert faragunk magukból – válaszolja egy bajszos férfi, akiről így kiderül, hogy nem is képzőművész. A mártélyi könyvtárosnő megvezetett bennünket: az évi rendes képzőművészeti tábor majd csak egy hét múlva kezdődik, jelenleg rendőrök bográcsoznak kedélyesen a Holt-Tisza partján. Pedig milyen biztatóan indultunk! A gyönyörű faluház nyitva volt, ami eleve nagy szó, a könyvtárosnő készségesen felvilágosított, hogy bár a Citroën-kacsa-gyűjtők országos találkozója a jövő héten lesz, a képzőművészek évi rendes táborát pont elcsípjük, ha lemegyünk az üdülőövezetbe. Milyen kedves könyvtárosnő volt, és mily galádul rendőrkézre juttatott minket. Hatszor jártuk körbe a telepet festőállványos emberek után kajtatva, eredménytelenül: végül sebeinket nyalogatva indultunk tovább, jobb fogásban reménykedve.
A mindszenti könyvtárosnő is kedvesen fogadott, mi azonban már láttunk éjjeliőrt nappal meghalni, ezért felkértük, hogy kísérjen el minket egy helyre, ahol történik valami. Éppen a Kékvirág Klub gyerektáborának legvégére értünk oda, a szalonnasütést a szemünk láttára hiúsította meg egy nyári zápor. A gyerekek már megtanulták a Süsü-nótát, festettek Süsü-pólót, elkészítették Süsü pillangóját papírból, sőt részt vettek egy Süsü-olimpián is, vacsorázni azonban otthon voltak kénytelenek. Búcsúzóul a művelődési házban megtekintettük Samu Katalin szobrászművész állandó kiállítását. A művésznő, akit nem ragadott el az absztrakció ördöge, a galérián egy jókora asztalt töltött meg szobraival: labdázó macik, főkötős öregasszony, agyagpaci és társaik békében megférnek egymással néhány négyzetméteren.
„A tanárnő élő klasszikus” – osztja meg lelkesedését egy gyermeki kézírás gazdája az emlékkönyvben. A kortársak sem fukarkodnak a dicsérettel. „Gratulálok a műveidhez, ezért érdemes volt élni.” Nem csoda, ha ezek után a helytörténeti gyűjteményt már nem is néztük meg, hiszen valami dicsőséget hagyni kell más településeknek is.
Szegvárra érve azt hittük, elfogyott a szerencsénk. A könyvtár csak heti egyszer nyit ki, két órára, a színkör éppen holnap tart bemutatót, sőt holnap már reggel tíztől lehetne részünk különböző kulturális csemegékben, de ma, sajnos, ma van. Egy teljesen részeg emberre leszünk figyelmesek, aki ennek ellenére a művelődési házba tart. A Dobbantó Néptáncegyüttes próbál a holnapi falunapra. A muzsikától idecsalt alkoholista barátunk minden igyekezete ellenére – mármint hogy szétcsujjogassa a csárdásokat – Magyar Imre tanítványai becsülettel végigropják a műsort: a falunap után Kapolcsra készülnek. Nem érdemes ezt tovább ragozni: jók, és kész. Így megelégedve távozunk, sőt a jól végzett munka örömére fotósunk még egy viccet is megoszt velem a királyfi haláláról:
 – Te részeg vagy, Süsü. Lehelj csak rám!