Reggel viccek viszik a prímet

Kezdjük a summázattal: – Ez egy képzőművészeti szabadiskola, ami nagyjából annyit tesz, hogy dolgozni szabad, de nem kötelező – értékeli a helyzetet Bányai Béla, a tábor vezetője, egyben a Mártélyi Képzőművészeti Táborok Baráti Körének elnöke. – Viszont aki nem dolgozik, azt kinézzük.
Az első mártélyi képzőművésztábor 1965-ben volt, amelyet azóta is minden nyáron megrendeznek. Az alföldi festészet fellegváraként a Hódmezővásárhely melletti Mártély alkalmasnak tűnt arra, hogy a képzéssel némileg ellenpontozza a szakma Budapest-központúságát. A rendezvény kezdetben ifjúsági tábor volt, ám a fiatalságukat maguk mögött hagyó festők és szobrászok továbbra is viszszajártak, így ez a jelleg hamarosan odalett, vagy legalábbis felhígult. Ma már profik, felnőtt amatőrök és fiatalok egyszerre dolgoznak itt minden nyáron, egyszerre átlag hatvanan.
Az ifjúsági tábor elég riasztó állapotokat mutat, a lepukkant üdülők között néhány fő lézeng táblával a hóna alatt.
– A többiek tanyát festeni mentek – magyarázza Bányai, majd arra is rámutat, hogy a tábornak kezdetektől két alapértéke volt: természetközeliség és humanizmus. – Lehet ezt korszerűtlennek tartani, de ezeken én sem szeretnék változtatni. Mártély azért ideális helyszín, mert a Holt-Tisza árterének hangulata, formavilága változatos lehetőségeket tartogat mindenkinek. Az ajánlott témák, kurzusok évtizedek óta változatlanok: ember és környezete, Mártély formavilága, a víz – állandóan visszatérő motívumok, ahogy például a hajnali festés vagy a tanyalátogatás.
Ma már mindenki magának osztja be, mit szeretne elérni a tábor ideje alatt, függően attól is, hogy továbbképzésnek vagy részben nyaralásnak fogja föl a szabadiskolát. Több korrigáló tanár áll rendelkezésére: ők megmondják, hogy miért tűnik úgy a képen, mintha a csónak a víz felett lebegne, holott úsznia kellene rajta, hol torzul a perspektíva, vagy mitől válik valószínűtlenné egy felület. Többen a tábor profiljától teljesen eltérő képeket készítenek: találkoztam itt olyan grafikussal, aki képregényeket festett, de az üvegmozaik-készítéstől a sámánfafaragásig bele lehet kóstolni bármibe.
A főépület emeletén többen is dolgoznak, őket nem zaklatom. A büfében néhányan kedélyesen trafikálnak a művészet alapkérdéseiről: például hogy bedugult a lefolyó a női zuhanyzóban.
– Meg kellene számolni a lányokat, lehet, hogy egyikük beszorult – véli Lelkes István, aki szinte alapító atyai rangban tartózkodik a táborban mint korrigáló tanár. Huszonnyolc éven át volt táborlakó, hosszú kihagyás után lett az megint: ornitológusként és lovas emberként kívül-belül ismeri a környéket. A beszélgetés lassú, komótos, meditatív: egy álmos délelőttön nem a világ nagy kérdéseit oldja meg az ember, inkább a táborozással kapcsolatos apró megfigyelések és viccek viszik a prímet.
Lelkes István végül azt magyarázza, hogy itt különböző felkészültségű emberek vannak. Abban tudnak segíteni nekik, hogy felfedezzék a vidéket, és megtalálják a hozzájuk illő témát.
– Máshogy fogja fel ezt valaki, aki a képzőművészetire felvételizik, és máshogy, aki a szabadságát akarja eltölteni – mondja Nemes Nagy Ágnes, aki az utóbbi kategóriába tartozik. – Más akár nyolc-tíz képet is elkészít, én pedig lehet, hogy semmit vagy csak egyetlenegyet, de azzal akkor minden szempontból meg vagyok elégedve. Engem ez a fajta teljesítménykényszer nem érdekel, én ide nem idegeskedni jövök.
Mártélyon nincs is miért idegeskedni. Csak lebegni érdemes, mint az a bizonyos csónak a víz felett.