Zenebona

Levelében többek között ez áll: „Bár semmilyen hangszeren nem játszom, szeretem a szép muzsikát, s majd’ mindennap szánok is egy-két órát zenehallgatásra. De már hosszú évek óta gyötör a kíváncsiság, hogy a számomra gyönyörűséges dolgot jelentő zene szóból hogyan és főleg miért jött létre a zenebona, amely mint szó szintén nem csúnya ugyan, de amit jelent, az annál inkább. Vagy a kettőnek nincs is köze egymáshoz?”

Hát lehet ennek a szellemes, ötletes és alighanem más olvasókat is foglalkoztató kérdésnek – egyúttal kérésnek – ellenállni? Ugye, nem? Tökéletesen megértem zenekedvelő levélírónknak a zenebona szótól való viszolygását, hiszen amilyen képzeteket ez utóbbi felidéz bennünk (nagy ricsaj, hangzavar, lármás veszekedés, hangoskodás, véget nem érő civakodás), az bőven elég ahhoz, hogy elmenjen tőle a kedvünk, főleg, ha zenei ízlésünknek a klasszikus, lágy dallamok felelnek meg leginkább. Csakhogy olvasónk téved, amikor azt hiszi, hogy ez a szó a zene főnévből ered, abból jött létre. Éppen fordítva áll a dolog! Hogy erről meggyőződjünk, elég egy pillantást vetnünk a Zaicz Gábor főszerkesztésében alig két éve megjelent Etimológiai szótárra, amely minden címszava után azonnal megadja a szó nyelvünkben való első előfordulásának évszámát is. A zenebona után ez az évszám olvasható: 1456, a zene után ez: 1832!  Vagyis a zene csaknem négy évszázaddal újabb, fiatalabb szó, mint a zenebona!
A zenebona, azaz a régi nyelvben inkább zanabona már akkor is nagy zajt, lármás veszekedést, hangzavart, patáliát jelentett. Eszterházi Tamás 1602-ben megjelent munkájából ezt idézhetem: „Mi szükség nyilvánvaló dologban ok nélkül zanabonát indítanotok?” Molnár Alberttől 1608-ból ezt: „Látá az nagy zenebonát, a sírókat, jajgatókat.” Ez a zenebona két hangutánzó szavunk, a zeng és a bong tövének igenévi alakjából alakult összetétel. A -g gyakorító képzővel bővült zeng-bong, zengés-bongás már jóval vonzóbb, mint a zenebona, de ezek is erős, messze hangzó hangot jelentenek; harangok, kolompok kongására, zengésére-bongására utalnak.
A zene szót az egyik termékeny nyelvújító, Helmeczy Mihály alkotta meg a latin musica magyar szavául. Voltaképpen fölöslegesen, hiszen a latin szó a hazai latin kiejtésben már maga is megmagyarosodott, muzsika lett belőle, de Helmeczy mentségére azt mondhatjuk, hogy még ez esetben is fején találta a szöget: ugyanis a zenebona szóból egy régi nyelvelemet hámozott ki.