Másképp dobog a szív

 Midőn Árpád apánk magyarjaival elfoglalta a hazát, megpihent a Duna–Tisza közén. De közben se tétlenkedtek. Elrendezték az ország sorsát, szerét ejtették a haza dolgainak. A nép ezt a helyet el is nevezte Szer-nek. S mielőtt a nemzetgyűlés feloszlott volna, a honfoglalás és a hét vezér emlékére hét dombot hordtak össze.
A hét halom – Árpád-, Sáregyházi, Szárnyék-, Vesszős-, Kártyás-, Lukas- és Császárné halma – ma is áll Pusztaszer határában. De melyik Pusztaszerében? – kérdezheti a közigazgatásban és térképolvasásban kicsit is járatos újságolvasó, hiszen Pusztaszerből kettő is van errefelé. Egymástól tíz-tizenkét kilométerre, és mindkettőnek van honfoglalási emlékműve.
– Van bizony, mert a nevezetes országgyűlés helyszínében már az eleink se tudtak megegyezni – meséli mosolyogva Iványi Péter, a budapesti székhelyű Zichy Galéria vezetője a közösség pusztaszeri alkotóházának kerítésére könyökölve.
A koszorúvirággal övezett kerítés túloldalán meredek domb, annak tetején pedig karcsú obeliszk. A dombokon túli impozáns ópusztaszeri emlékművet mindenki ismeri, ezt kevesen. Pedig ez is van olyan szép, talán még szebb is, mint amaz. Igaz, egyszerűbb, szerényebb, de jobban szíven üti az embert. Különösen, mikor azt olvassa a falán, hogy „Magyarország ezeréves fennállásának emlékére Kecskemét város támogatásával közadakozásból emelte a Magyar Országos Diákszövetség”.
Vajon közadakozásból fel lehetne-e állítani egy ilyen emlékművet manapság? Pláne a diákság szervezésében!? – tűnődünk az alkotóházban, a falutól jó másfél kilométerre egy formás erdő mellett. Illetve az erdő már csak volt formás, mint ahogy a portát övező fasorok keleti része is csak volt fasor. Valami gázcsöveket fektetnek a határban, és útban voltak a fák. Úgy vágták ki a fasort is pár hete, hogy a galéria vezetőit, az alkotókat meg se kérdezték. Igaz, egy mostanában felbukkant papír szerint a galéria kezelésében lévő öreg épület tulajdonjogát már vagy hét éve az önkormányzat saját tulajdonaként bejegyeztette a földhivatalnál, de attól még a fák életben maradhattak volna – dohog Iványi Péter.
Az egyszerre hat-hét művész befogadására alkalmas, most épp üres épület már több mint két évtizede alkotóház, igaz, az első év a takarítással, a renoválással telt. De hát még így is nagy szerencséje volt a háznak, mert legalább megmenekült. A gazdátlanná vált tanyák ugyanis itt is az enyészeté lesznek. Minden tanyáért kár, ezért meg kiváltképp az lett volna. Az egykori pusztabíró lakása és hivatala volt valaha, és az iskolai oktatás is itt indult az 1880/81-es tanévben.
– Nagyszerű tanítót kaptunk a huszonnégy éves Tajcsik Ferenc személyében – meséli az alkotóház lelke, Nagyné Pintér Eszter, aki kezdetektől fogva a ház gondnoka és minden művész istápolója. – Előbb csak egy évre jött, de aztán negyvenhárom lett belőle.
Magát a falut, Pusztaszert a kiterjedt tanyavilág lakói 1934-ben alapították. A másik Pusztaszer egészen a hetvenes évek derekáig Sövényháza volt, Ópusztaszer csak akkor lett, amikor eldöntetett, hogy ott építik meg a ma is látható nemzeti történeti emlékparkot. Oda ezrek meg ezrek járnak, ide meg jószerivel csak a helybeliek.
– Meg a hely szerelmesei – teszi hozzá Pintér Eszter. – Nagyszerű emberek, nagyszerű művészek, akik velünk együtt állítják, megszentelt vidék ez itt, ahol az embernek még a szíve is másképp dobog. Csak fel kell menni a dombra, az obeliszkhez, a hét vezér társaságába. Bárki megtapasztalhatja.