Agyatlan, boldog jövő?

A kortárs amerikai irodalom kultikus figurája, Kurt Vonnegut az új évezred hajnalán kis híján káros szenvedélye, a láncdohányzás áldozata lett. A szájában égő cigarettával aludt el, és magára gyújtotta az ágyát. Néhány évvel később egy ennél is banálisabb „háztartási baleset” végzett vele: megbotlott a lakásában, beütötte a fejét, és agysérülésébe belehalt. Vonnegutról lévén szó, még az sem lehetetlen, hogy némely műveiben talán azért okolta a földkerekség minden bajáért a tudomány által az evolúció csúcsteljesítményének kikiáltott emberi agyat, mert megsejtette saját végzetét... De ne szaladjunk ennyire előre!

 2007 áprilisában ezzel a váratlan fordulattal lezárult a vonneguti életmű. Az író rajongótábora azonban továbbra is folyamatosan nő. Noha kritikusai között akadnak fanyalgók is, azt még ádáz ellenzői sem vitatták soha, hogy a legnagyobb hatásúnak tartott 20. századi irodalmi egyéniségek között a helye. Kegyetlenül őszinte világlátását és társadalomkritikáját mélységes humanizmus és bölcs irónia hatja át. Művei sajátos hangulatvilágának és teremtő képzeletének magával ragadó az ereje. Esendő emberi figuráit, furcsa teremtményeit, szívfacsaróan nevettető fekete humorát a magyar olvasóközönség jórészt a Maecenas Könyvkiadó életműsorozatából ismerhette meg.

 A kivételek közé tartozik a sorozat legújabb kötete, a Galápagos, amely Második édenkert címen tizenöt évvel ezelőtt, egy másik kiadó gondozásában már megjelent. A most közreadott könyvet mégis új olvasmányként veheti kezébe akár a legelvakultabb, Vonnegut szófordulatait álmából felriadva kapásból idézni képes rajongó is. Ennyit tesz Szántó György Tibor értő és avatott fordítása. Vonnegutot fordítani pestiesen szólva nem semmi, meghökkentő gondolatainak, bakugrásainak, elképesztő nyelvi leleményeinek tolmácsolása különleges érzéket kíván. Vonnegutra rá kell hangolódni – nem kicsit.

 Így vall erről a Maecenas Kiadó igazgatója, a fordító, Szántó György Tibor: „Magam is Vonnegut-rajongó vagyok, hiszen másként bele sem fogtam volna a fordításába, pláne nem az életműsorozat kiadásába. Jó néhány Vonnegut-mű jelent már meg a tolmácsolásomban, akadt közöttük regény és novella egyaránt. Hadd áruljam el: e pillanatban is egy Vonnegut-köteten dolgozom. A jövő tavasszal megjelenő könyvben az író háborúval és békével kapcsolatos írásai kapnak helyet, de olvasható lesz benne fiának, Marknak az édesapjáról szóló visszaemlékezése is. Az alma nem esett messze a fájától: Mark Vonnegut gyermekorvos és író. Visszatérve a Galápagoshoz: miközben a fordítást rendkívül szórakoztatónak találtam és élveztem, a munkát némiképpen nehezítette a sok sci-fi elem. Ahhoz pedig, hogy minden esetben rátaláljak a megfelelő természettudományos kifejezésekre, állatnevekre, még a biológiában is el kellett mélyülnöm. Vonnegut polihisztori sokoldalúsága bámulatba ejtő.”

 A Galápagos Vonnegut fergeteges evolúcióparódiája: 1986-tól egymillió éven át követhetjük nyomon, hogyan hat a természetes kiválasztódás Darwin által felfedezett törvénye az emberi nemre. Vonnegut úgy véli, egész addigi történelme során az emberiség minden problémájának forrása a túlfejlett agyvelő volt. Ez vezetett a véres háborúkhoz, Drezda felperzseléséhez, az atombomba ledobásához, az erdőirtásokhoz, a savas esőkhöz, élőhelyünk kizsigereléséhez, más élőlények leigázásához, s legfőképpen a galád módon kitervelt pénzügyi-gazdasági világválsághoz, amely a 20. század leggyilkosabb katasztrófájának bizonyult. A három kilogrammos agyvelők csaknem végzetes következménnyel jártak az emberiségre nézve.

 És itt, ezen a ponton kezdődik Vonnegut meséje, vagy ha úgy tetszik: gondolatkísérlete. A véletlen ugyanis úgy hozza, hogy 1986. november 28-án, a Galápagos-szigetek egyikén, az emberi nem újabb esélyt kap a Föld benépesítésére, a Bahía de Darwin nevű hajó utasai révén. A természetes kiválasztódás törvénye ezúttal nem téved vakvágányra, és egymillió év alatt a homo sapiens utódai kiválóan úszó halfogókká, áramvonalas testű és parányi agyú, falánk vízi lényekké lesznek. És végre boldogok, végre elégedettek a sorsukkal. Cápák óvják őket a túlszaporodástól.

 Ha valakit boldog vágyakozás helyett netán inkább iszonyattal töltene el az „agyatlan” jövő képe, annak megnyugtatására álljon itt egymillió év távlatából egy tipikus vonneguti bekezdés: „Mellesleg a ma élő emberek is körülbelül ugyanannyit nevetnek, mint a hajdaniak, pedig összezsugorodott az agyvelejük. Napoznak kint a fövenyen, egy rakáson. Valamelyikük elfingja magát. Erre mind csak nevet és nevet, majd megszakadnak. Akárcsak egymillió évvel ezelőtt.”

 Így megy ez.

Kurt Vonnegut: Galápagos
Fordította: Szántó György Tibor
Maecenas Könyvkiadó, 2008
342 oldal

Horváth Ágnes Katalin