Anyanyelvi őrjárat

E cikk megjelenésekor még 2008-ban járunk, melyet bátran tekinthetjük s nevezhetjük óévnek. Már érvényesek rá a német drámaírónak, Friedrich Schillernek szállóigévé nemesült szavai: „A mór megtette kötelességét, a mór mehet.”
Megvallom: én, azon kívül, hogy csakugyan itt az ideje e talán néha egy kis örömet is, de úgy érzem, legalább annyi bánatot, csalódást hozó esztendő búcsúztatásának, azért is használtam éppen az óév szót, mert épp ennek az öszszetételnek az első tagjáról, az egyetlen betűvel leírható ó melléknévről kívánok szólni.
Használjuk ezt egyáltalán? Mi tagadás, a mai élő nyelvhasználatban nemigen fordul elő. Az ó indulatszó, az igen! Néha tetszés vagy öröm jelölőjeként, máskor inkább fájdalom, panasz kifejezésére halljuk, mondjuk: Ó, ez nagyszerű! Ó, de kár! Ó jaj! Ez az utóbbi ó azonban nem függ össze a másikkal. Ez önkéntelen hangkitörésből keletkezett indulatszó, amelyhez hasonlót az angolban, németben, franciában és más nyelvekben is találunk. Az ó melléknév azonban minden valószínűség szerint ősi szavunk, amely azonos eredetű az agg melléknévvel, annak szóhasadás útján elkülönült párja. A két egymásból fejlődött alakhoz az idők folyamán más-más, szintén egymásból fejlődött jelentés társult. Míg az ó jelentése ’nagyon régi (időből való), ódon, elavult’, addig az agg inkább az ennek megfelelő életkorra utal: ’nagyon idős, nagyon öreg’.
Azért felbukkan olykor az ó önmagában is, de inkább csak irodalmi örökségként. Petőfi Pató Pál úr című remekét bizonyára sok olvasónk ismeri. Abban például ezt találjuk: „Hát a mente, hát a nadrág, / Úgy megritkult, olyan ó, / Hogy szunyoghálónak is már / Csak szükségből volna jó.” Itt az ó jelentése természetesen ez: nagyon régi. Megtaláljuk az ó melléknevet Radnóti Miklósnak Tápé, öreg este című versében is, imigyen: „benn a gyerek figyel még, ó szemekkel”. Ez azonban csupán látszatazonosság, mert ez az ó itt minden bizonnyal a gyereknek tágra nyitott, a csodálkozástól kikerekedő szemére utal, azaz a betű itt a formájával épül be a szövegbe. Az azonban tagadhatatlan, hogy bár önmagában manapság már csakugyan nemigen élünk az ó melléknévvel, képzőkkel felruházott származékai ma is szókészletünk teljes jogú elemei: ócska, ódon, ósdi s még néhány.
És hogy el ne felejtsem: előtagként ott díszeleg ez az ó olyan patinás összetett szavainkban is, mint az óbor, az ókor, az ótestamentum, továbbá az óév, amelytől itt ezennel végleg búcsút veszünk.