Csala Zsuzsa hajléktalanokkal szilveszterezik

– Milyen címet adna eddigi életének?
– A rohanás.

– Értsük ez alatt a színészi pályáját jellemző tempót?
– Szó szerint. Attól a pillanattól kezdve, hogy 1960-ban a Vidám Színpadhoz kerültem, ahová egyébként cseppet sem vágytam.

– Olyannyira snassz volt egy vidám színház társulatába bekerülni?
– Prózai színésznőnek tartottam magam. Meggyőződésem volt, hogy belőlem jó drámai színész lesz, de ezzel valamennyien így voltunk a főiskolai osztályban, melybe Domján Edittel, Kaló Flóriánnal, Avar Istvánnal, Szabó Gyulával jártam. Az egyik osztályfőnököm, Bánki Zsuzsa azt mondta: Csala, ha leadnál öt kilót, drámai színésznő lehetnél. Miközben nem voltam kövér, csak olyan kis gömbölyű.

– Öt kilón múlt minden?
– Persze, hogy nem, de ez belém ivódott. Ráadásul harmadéven kirúgtak. Egy másik osztályfőnököm, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője meglátta, hogy őt utánoztam a többiek előtt. Közölte, alkalmatlan vagyok a pályára. Azóta gyötörnek kétségek, ott bujkált bennem, alkalmas vagyok-e színésznőnek, s minden premier örök vizsga és drukk volt.

– Nehéz elhinni.
– Pedig igaz. A Vidám Színpad előtt Garcia Lorcát, Moliére-t, Brechtet játszottam, operettekben szerepeltem, s azt gondoltam, mindent tudok a színészmesterségről. Majd jött a távirat, várnak a Vidám Színpadon, ahol negyvenkét évet töltöttem el. Kezdetben nem könyveltek el komikaként, hiszen a tévében Gogolt játszottam és Csehovot. Majd beskatulyázták a Vidám Színpad színészeit, azt mondták, krepliszínészek vagyunk.

– Az ön skatulyázását elősegíthette az is, hogy évtizedekig szerepelt a Rádiókabaréban.
– Végigéltem Marton Frigyes, Farkasházy Tivadar Rádiókabaréját. Eljött Major Tamás és Sinkovits Imre is játszani, s elájultak, hogy mi mennyire értjük a kabarét.

– Még mindig nem tudom tetten érni A rohanás című Csala-életregényt.
– Volt idő, amikor tíz-tizenkétszer is felléptünk egy nap, még az éjszakában is elmentünk Lorán Lenkével szerepelni. Mindent elvállaltam, a férjem egyedül maradt otthon, nem volt magánéletem, nem lett gyerekem, húztam, most ez a szerep vár, majd az a szerep. Azért rohantam, hogy építsek egy házat. Ha most összerogynék, mindennek az utóhatása lenne. Mindig azt hittem, hogy fontos vagyok. Most jöttem rá, hogy senkire nincs igazán szükség.

– Már a Vidám Színpad is megszűnt, Centrál Színház lett belőle. Mintha a születésnapjára időzítették volna a változásokat…
– A Bodrogi Gyula utáni első igazgató az összes addigi színész képét kidobatta a kukába, egye fene, én még bele is törődtem. De hogy Kellér Dezső, Salamon Béla, Kabos László, Kibédi Ervin, Kazal László, Alfonzó képe is ott landolt... Mondván, új élet kezdődik a színházban.

– A Vidám Színpad után Szomorú Színpad következett az életében?
– Nem. Tovább játszottam másutt, ma is dolgozom, pedig már nem kellene, kicsit kezdek fáradni. Ezért csinálom mellette az autóvadászatot.

– Ja, kérem, tiszteletbeli rendőrezredesként könnyű...
– Még egyenruhát is kaptam, de ezúttal nem rendőrt játszom, hanem a Zsaru-Carnak segítek a lopott kocsikat megtalálni. Három nemzetközi körözés alatt álló bűnözőt is elkaptunk a közelmúltban. Nyolc-tíz órában teljesítek szolgálatot, ugyanúgy, mint a többiek, itt nincs olyan, hogy művésznő... Hóban, fagyban, melegben, esőben keresem én is a cinkelt kocsikat.

– Elképzelem, amint a megtalált lopott autók pilótáit megszólítja.
– Inkább ők szólítanak meg, mondták már: Csókolom, Zsuzsika, de jópofa ebben az egyenruhában! Azt hiszik, rosszul látnak... Szerelemből csináljuk, szabadidőnkben, minden fillér nélkül.  Egyébként, ha megvan a tulaj, én adom vissza az autóját.

– Újpesten bizonyára otthonosan mozog ilyenkor, hiszen ott nőtt fel.
– Nagyon szeretem Újpestet, hiszen a fiatalságomat is jelentette. A Vécsey utcában laktunk, majd a Dessewffy-ben, de emlékszem az egykori Dózsa György utcai házra, ott, ahol a Szülőotthon is volt. Újpestinek tartom magam, ott születtem, a Kanizsai Gimnáziumba jártam, de csak két évet, hiszen tizenhat évesen már mentem a színművészeti főiskolára, úgyhogy érettségim sincs... Pártos Géza, a Madách Színház főrendezője látott egy amatőr előadásban és behívott a főiskolára. Addig nem akartam színész lenni, pedig sokat bohóckodtam, mindenkit utánoztam. Építészmérnöknek, kertészmérnöknek készültem, meg apácának...

– Ambrus Attila, a viszkis rabló is Újpesten jégkorongozott. Krimibe illő, ahogyan összehozták önöket.
– Amikor letartóztatták, láttam a kutyáját a tévében, amint vonítva sír. Elhatároztam, örökbe fogadom, s ezt az újságok is megírták. A viszkis olvasta és üzent, ha kiszabadul, bekopog hozzám egy tányér húslevessel, és megköszöni a gesztusom. Amikor megszökött a Gyorskocsi utcából, jöttek a nyomozók, s kérdezték, Attila elhozta-e már a levest... Figyelték a házamat, elnézést kérve lehallgatták a telefonomat is. Később azt nyilatkozta Juszt Lászlónak, hogy  a második sorból nézte végig a Vidám Színpadon a rendőrkabarénkat, melyben róla is szó volt, s én tetszettem neki legjobban a rendőrkutyás jelenetemben.

– A hajléktalanoknak is tetszhetett, amikor szilveszterekkor megjelent köztük a minipezsgős üvegeivel.
– Az aluljárókban látogattam őket végig korábban is, s volt, aki megismert. Akadtak köztük értelmiségiek is, s Moldova Györgynek való történetek, ahogyan hajléktalan lett belőlük. Öt éve járok közéjük az év utolsó napján.

– Tudja, azért furcsa, hogy interjúnkban cinkelt kocsikról, viszkis rablóról, hajléktalanokról is szó esett. Én most itt miért nem a Nemzet Színésznőjével beszélgettem?
– Jászai Mari-díjas és Érdemes Művész vagyok. Kabos, Kazal és a többiek is csak eddig vitték ebben a műfajban. Rendben. De hogy egy Kellér Dezső nem kapott Kossuth-díjat... De Fényes Szabolcs, a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzője sem lett Kossuth-díjas.

– Lehet, hogy a színházi könnyű műfajjal van gond?
– Igen. A díjakról döntő bizottságok másként ítélnek meg bennünket. Egy klikk adja a díjakat, amely fenntartásal kezel bennünket. Egyébként pedig engem nem érdekelnek a díjak.

– Ki hiszi ezt el önnek?
– Amikor el kellett adnom a házamat, levelet kaptam egy fiatal csongrádi házaspártól. Életjáradékot ajánlottak, hogy ne kelljen eladnom az otthonomat. Megmutattam a levelüket Bodroginak: Látod, Gyula, ez a Kossuth-díj! Melyik Kossuth-díjas kapott ilyen levelet? Megköszöntem nekik, de nem fogadhattam el, egyébként tartjuk a kapcsolatot. Lorán Lenke nyolcvanegy éves, máig játszik, csak Jászai Mari-díjas... Tudja, mikor ment el a kedvem az egésztől? A Halhatatlanok Társulatának tagjai otthagyják a lábnyomukat a Nagymező utcában. Láttam, amint valaki beletörülte a lábát az egyikbe, mielőtt belépett az Operettszínházba. Megnéztem, Darvas Iván lábnyoma volt.  Hát belém senki ne törülje a lábát... Semmit nem érnek ezek a díjak. Az ér valamit, ha odajönnek, s megkérdezik, hogy vagyok? Az ér valamit, hogy szeret a közönség.