Rivalda

Balázs Péter, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója semmit nem bíz a véletlenre. „Mazsolázgat” a világ drámairodalmában, és jobbára a sikerre ítélt darabokat viszi színre együttesével. Ha Shakespeare, akkor biztos a tapsvihar. Ha pedig Romeo és Júlia, úgy a bukás kizárva. A helyzet az, hogy a történet valamennyi szerelem origója, minden lázas szenvedély áthalad rajta, mint a délkörök a sarkokon. Így aztán ez a Shakespeare-mű valamennyiünk személyes ügye is kissé. Úgy is nézzük – magánügyként.
Az előadás így is minden kritikát kibírt. Biztos, hogy Kiss József rendező még néhány millió forintot rá tudott volna költeni a megjelenítésre, lehettek volna csillogóbbak, villogóbbak a kellékek, ruhák, miegyebek, miként a Szigligeti szcenikája is többet tud annál, amit most kihoztak belőle, ám olyan világot élünk, amikor megtanultunk jelképekben gondolkodni. Márpedig Vereckei Rita díszletei segítettek a korhű asszociációk elindításban – a többi pedig mi dolgunk…
A színészek közmegelégedésre tették a dolgukat: nem volt itt deklarált korszerű értelmezés, áthallás, mifene, csak éppen Dósa Mátyás Romeója egy mai tinédzsert jelenített meg, minden nyűgével, bajával, tragédiájával, még akkor is, ha az időgép akár fél évezreddel röpítette vissza a nézőt. Kiváló alakítás volt. Molnár Nikolettet nem nyomta agyon a drámairodalom talán legirigyeltebb szerepének terhe: gesztusai, reakciói egyszerűek voltak, mentesek minden teatralitástól. Talán túlontúl egyszerűek is, ezért éreztük, hogy az erkélyjelenet akár egy kollégiumi szoba ablaka alatt is lejátszódhatott volna. Viszont Barabás Botond Mercutiója harsány volt és pergő: ördögkerékként vitte előre az első felvonást.
A hátam mögött főiskolás lányok ültek, akik a darab végén lázasan törölgették a szemüket. Egyikük sírva-nevetve megjegyezte: „Ha akkor már van mobiltelefon, mindez nem történik meg!”