Hány gyermeke van Kovács Katinak?

– Sportosan, fiatalos lendülettel érkeztél az interjúra!
– Valóban nem tűsarkúban, nagyestélyiben és bundában vagyok. Teniszpartiról jövök, átöltözni sem volt időm. Különben meg nem szégyellem. Ahhoz, hogy a színpadon nyugodtan tudjak énekelni, muszáj valamilyen fizikai tevékenységet végeznem. Máskülönben nem érezném úgy, hogy tettem valamit a kondíciómért. Ha nem sportolnék, biztosan nyugtalanabb lennék.

– Mennyi időt áldozol mozgásra?
– Hetente kétszer teniszezem. És ez sosem marad el.

– A jelen sztárjait, celebjeit nem a sportpályán látni, hanem szoláriumban, kozmetikusnál, műkörmösnél. Ők így hozzák magukat formába. Távol áll tőled ez a világ?
– Annak ellenére, hogy sportosabb az alkatom, én is tipikus nő vagyok. Szeretem a szép ruhákat, az ápoltságot, gyönyörködöm másokban. De gondold csak el, milyen visszás lenne, ha megfognám a mikrofont és kopogna rajta a műkörmöm… Ahhoz, hogy igazán a zenére, a dalra tudjak figyelni, semmilyen zavaró körülménynek nem szabad lennie. Olyan apróságokra is ügyelek, hogy a ruhám ne akadjon bele a mikrofonzsinórba. Mindent alárendelek a tökéletes produkciónak. Így volt ez a közelmúltban is, amikor a Művészetek Palotájában kétórás önálló koncertet adtam.

– Sikerült megőrizned azt a természetességet, ami mindig is jellemző volt rád. Soha nem akartál másnak látszani, mint ami vagy.
– Azért bennem is van vágy a megújulásra. Egyszer rövid szőke, másszor hosszú barna a hajam. Régebben is minden trükköt bevetettem, például a színpadi öltözködésben, ahol miniszoknyától a nagyestélyiig sok vagány dolgot kipróbáltam. Ilyenkor persze meghallgattam a barátaim véleményét is, nehogy elszaladjon velem a ló. Ha azt mondták, vegyek vissza egy kicsit a lendületből, akkor hallgattam rájuk. Amint látom, ez ma nem így működik. Elképedve nézem a celebműsorokat:: miért nem szól nekik valaki, hogy ne sírdogáljanak állandóan, mert nem áll jó nekik, vagy ugyan dobják már el a cigarettát, mert rosszul mutat a képernyőn. Hiányzik belőlük az önkontroll.

– Téged mire figyelmeztettek hajdanán?
– A bátyám mindig szigorúan szólt, ha kezdtem „művésznős” lenni. Azt is megjegyezte, ha túlságosan ki voltam festve, vagy nem tetszett neki egy televíziós szereplésem. Talán neki köszönhetem azt a visszafogottságot, ami máig is jellemző rám. S azt a természetességet, amire az imént utaltál. Én így érzem jól magam. Ha látom, hogy tétovázik valaki a zebránál, kiszállok az autóból és átsegítem.

– Ilyenkor felismernek? Ahogy vártalak az utcán, jöttél át a zebrán, s egy középkorú házaspár összesúgott: „Nézd, ott a Kovács Kati!”
– Pedig nem úgy nézek ki! Nem vagyok kisminkelve…

– Mindegy is. Nem csak te vagy örök fiatal, hanem a dalaid is. Tehetségkutatókon biztos befutók velük a versenyzők. Mi ennek a titka?
– Máté Péter slágerei után az enyémeket éneklik a legtöbben. Különböző televíziós műsorokban kerülnek elő a dalaim. Abszolút listavezető az Úgy szeretném meghálálni, legalább harminc felvétel készült belőle, újabban fiúk is megpróbálkoznak vele.

– Nem irigykedsz, hogy ellopják a dalaidat?
– Ez kétélű dolog: egyrészt örülök neki, másrészt nagyon fáj. Egy előadó a legsikeresebb dalát a gyermekének tartja. Úgy volna korrekt, ha minden esetben megjegyeznék, hogy ki énekelte az eredeti számot. Azt sem közli velem soha senki, hogy ezt vagy azt a slágeremet műsorára tűzi, vagy lemezre rögzíti. Azt már el sem várom, hogy esetleg kikérjék a véleményemet… Én mindig fontosnak tartottam megmutatni a szerzőknek, a zenészeknek a végeredményt. Az is igaz, kevesebben voltunk, s jobban tiszteltük egymást.

– És mi van most?
– Néha úgy tesznek a fiatalok, mintha nem is ismernének. Ebből a generációból hiányzik a szakmai összetartás, ha úgy tetszik, betyárbecsület, ami ránk még jellemző volt. A kívülálló számára persze különleges lények voltunk, a sógorom például azt nem értette, hogy miközben a próbákon állandóan ordibálunk, szinte megesszük egymást, a végén valamelyikünk kedves hangon felajánlja a szendvicsét és megosztja a többivel. Gyakran hallom, hogy rivalizáltunk egymással, de ez nem igaz. Sokkal családiasabb volt a légkör, mint manapság. Újabban a televíziók minden héten kitermelnek egy-két sztárt, aztán elengedik a kezüket. Rövid idő múlva azt olvassuk róluk, hogy megjárták a pszichiátriát, kisiklott az életük. Nagyon veszélyes játék ez!

– Veled nem keresik a kapcsolatot? Nem kérnek tanácsokat?
– Egyáltalán nem. Legfeljebb televíziós műsorokban találkozunk egymással. Ezeket azért szeretem, mert ilyenkor személyesen is megismerkedhetünk. Nekem ez (is) fontos dolog.

– Midőn a ködből jött sztárocskákat érdemtelenül futtatják, a hosszú évek óta minőséget produkáló nagy öregek alig jutnak lehetőséghez. Egyáltalán: akarsz részt venni ebben a cirkuszban?
– Nevelni kell magunkat arra, hogy a világ velünk együtt változik. De amikor már Szandit is nagy öregnek tartják, azon már csak mosolyogni tudok. Mindig újabb és újabb tehetségek jönnek. A pár éve feltűnt megasztárok csillaga is leáldozik, s hogy ne felejtse el őket a közönség, berakják őket egy főzőműsorba.

– Téged nem hívnak ilyen helyekre?
– Hívnak, csak nem vállalom el. Nem szeretek főzni, minek ügyetlenkednék. És alkalmatlan vagyok arra, hogy a másikról rosszat mondjak a háta mögött. Különben sem akarok vetélkedni, amúgy pedig mindenkinek a maximális pontot adnám. A teniszpályán sem az a célom, hogy másokat legyőzzek. Csupán szeretem jól érezni magamat.

– Próbálsz kevesebbet vállalni, netán visszavonulni?
– Ez nem foglalkoztat. Amit az élet elém tesz, azt örömmel teljesítem. Nem akartam filmszínész lenni, mégis szerepeltem egy csomó filmben. Énekesként sem kerestem ezt vagy azt a lehetőséget, s nagyképűség nélkül elmondhatom, hogy igen gazdag és sikeres pályát futottam be. Régen állandóan úton voltam, minden nap felléptem valahol. Ebbe egy idő után bele lehetett fásulni. Nekem is akadtak olyan időszakaim, amikor a fáradtság miatt érzelmileg teljesen lenullázódtam. Nem értettem, ha a színpadon sikeres énekesnő vagyok, miért nem lehetek a magánéletben is a csúcson. Így amikor valaki elvált tőlem, azt dupla kudarcként éltem meg. Mindig vágytam egy gyerekre, de nem jött össze. Akkoriban bizony lelkileg összeomlottam, sok időbe tellett, mire megbékéltem a helyzettel.

– Hogyan tudtál túllépni a nehézségeken?
– Lefoglaltak a feladataim. Túlzsúfolt volt az életem, hihetetlenül sokat utaztam. Egymást érték a koncertek, a lemez-, tévé- és rádiófelvételek. Mindez természetesnek tűnt, holott nem volt az, hiszen gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Sokan úgy gondolják, hogy az én életemben nem voltak hullámvölgyek. Dehogynem voltak! Egy művész folyamatos kérdések és kétségek közt tipródik.

– Így nem lehet élni!
– Szerintem csak így lehet. Nem vagyunk egyformák. Egyik ember nem tud meglenni sportolás nélkül, a másik meg hallani sem akar róla. Egy időben mindenhová magammal cipeltem az unokahúgomat, a „kis” Kovács Katit – aki azóta már felnőtt, sőt gyerekei vannak! –, minden út nyitva állt előtte, hogy énekesnő legyen belőle. Miután húsz éven át közvetlen közelről figyelhetett engem, azt a tanulságot szűrte le magának, hogy ez rendkívül nehéz, határtalan türelmet, nagy odaadást igénylő pálya. S ahol kevés legyen a könny! Ugyanis soha nem szabad mutatni a nyilvánosság előtt, ha valami rosszul esik.

– Mint tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad!
– Ez így igaz. De néha azért a vesztesnek is jól esik. Persze, csak ott, ahol senki sem látja. Engem a színpad mindig megvigasztal. Előfordult, hogy nem sok kedvem volt fellépni, ráadásul a torkom is fájt, de ahogy soha, ekkor sem mondtam le a koncertet. És a végére teljesen rendbe jöttem, a közérzetem is jobb lett. Kijelenthetem hát, hogy az éneklés gyógyszer.

– A színpad varázsát se feledjük. Tina Turner hiába jelentette be, hogy nyugdíjba vonul, nem bírta ki, és most, hetvenévesen újra koncertezik…
– Tőlem is megkérdezték már, miért nem hagyom abba. Pontosan azért, amiért Mick Jagger vagy Tina Turner. Nem tudnának nyugton ülni, hiányozna nekik a rivaldafény. Náluk már nem a pénz a motiváció. Álságosnak tartom azt a vélekedést is, hogy a nagy öregek elveszik a fiatalok elől a lehetőséget.. Hiába jönnek az újak, amíg Mick Jagger vagy Tina Turner telt ház előtt koncertezik, ez azt jelenti, hogy még mindig kíváncsi rájuk a közönség. Ha valaki egyszer bekerül ebbe a körbe, s megérezte, hogy milyen szeretni és szeretve lenni, az soha nem tudja abbahagyni.

– Szerencsére te sem hagyod abba…
– Járom az országot, miközben azon töröm a fejem, milyen új lemezt kellene készíteni. Többféle ötletem is van. Igazából nem szeretnék szakítani a szórakoztatással, még ha mondják is egyesek, hogy kicsit politikusabb szövegeket kellene már énekelnem. Rám a sokszínűség a jellemző, és volt idő, amikor ezt is a fejemhez vágták. De én büszkén vállaltam, és ezzel most is így vagyok. Ha elkezdenénk sorolni a dalaimat, jó sokára érnénk a végére.

– Melyik dalodra mondanád azt, hogy miatta megérte énekesnőnek lenni?
– Most kérdezted a legnehezebbet. Egy sokgyerekes anyukától ne várj választ arra, hogy melyik gyerekét szereti a legjobban. Mindet egyformán szereti. S ezzel én is így vagyok. Legközelebb azok a dalaim állnak hozzám, melyek képesek érzelmeket kiváltani másokban. Ilyenkor kicsit úgy érzem magam, mintha a közönség lelki orvosa lennék. Sokaknak a múltjukat jelentik a régi dalok, emlékeket idéznek fel bennük. Én sem érzem úgy, hogy a Nem leszek a játékszered vagy az Add már, Uram, az esőt felett eljárt volna az idő.

– Ha újra kezdhetnéd, mindent ugyanígy csinálnál?
– Abszolút. Talán csak annyit változtatnék, hogy több dzsesszes számot énekelnék, sőt minden félelem nélkül kirándulnék az opera világába is. S persze nem a Ki mit tud?-on, hanem a Megasztárban tűnnék fel...

A Mesélő képek című sorozatunkban Kovács Kati régi fényképeket nézegetve idézi fel emlékeit a Szabad Föld 2009/5. számában.