Miből él a kortárs festő?

Pénz van a műtárgyakban. Ettől elvileg várhatnánk azt is, hogy megerősödik a kortárs képzőművészet. Csakhogy még mindig a halott festőt fizeti meg jobban a piac.

KultúraTanács Gábor2009. 01. 16. péntek2009. 01. 16.

Kép: Műtárgy aukció a Kongresszusi központban a Mű-Terem galéria szervezésében, festmények. 2006.05.09. Fotó: Bohanek Miklós

Miből él a kortárs festő?
Műtárgy aukció a Kongresszusi központban a Mű-Terem galéria szervezésében, festmények. 2006.05.09. Fotó: Bohanek Miklós

Pár évvel ezelőtt egyik kortárs festőnőnk sajtótájékoztatót tartott, ahol felmutatta hitelesített végrendeletét, mely szerint halála után valamennyi eladatlan képét el kell égetni – azokon ne keressenek a műkincskereskedők. Ha hinni lehet az ügyben nyilatkozó galériának, három kép árán kaptak össze a festőnővel, a műalkotásokért 1,4 millió forintot adtak volna, ő viszont 1,5 milliónál húzta meg az alsó határt.

Persze az átlagembernek nemhogy félmilliója nincs festményre, de tizedannyija sem – akkor miért érdekeljen minket a műkincspiac? A dolog bibije az, hogy ahol a tehetősek nem vásárolnak sok képet, ott nincs, aki fessen. Könnyű helyzetben vannak olyan demokratikus művészeti ágak, mint a színház meg a zene, ahol egyszerre több száz kuncsaftot részesíthetnek a műalkotás örömeiben, míg a festmény jellemzően egy emberé vagy intézményé. Persze ott van a múzeum, de abból a kortárs festő nem él meg. Ő abból él, hogy eladja a képet valakinek. Leginkább annak, akinek telik rá.

A cél tehát a gyűjtő. Ez az illető egy olyan valaki, aki bizonyos szempont szerint képeket vásárol, hogy abból egységes gyűjteményt hozzon létre. Rendszerint tehetős üzletember, aki galériákhoz, művészetértő emberekhez csapódva-közeledve, tőlük tanácsot kérve vásárol.

– A kortárs galériák az elsődleges piacot, vásárlóréteget biztosítják: a művész és a gyűjtő közötti kommunikációs platformként működnek – magyarázza a kortárs festmények piacát Sárvári Zita, a Virág Judit Galéria kortárs művészeti kurátora. – Az aukciósházak a másodlagos felvásárlópiacot jelentik, gyűjtő és gyűjtő között teremtenek kapcsolatot. Ha van egy intézményesített háttér, akkor azon keresztül érdemes a vásárlásokat intézni, így a gyűjtő valószínűleg értékes műhöz jut hozzá egy olyan szakemberen keresztül, aki átlátja a műtárgypiaci mozgásokat.

Van ennek a szenvedélynek egy befektetési oldala: a klasszikusokon ugyan kevesebbet lehet keresni, de nem kell attól félni, hogy elbukjuk a képünk árát. A kortárs festőben viszont az az izgalom, hogy akár a kiadott összeg sokszorosát is megkereshetjük rajta, ugyanakkor ha melléfogunk, nem tudunk tőle megszabadulni. A befektetési céllal létrehozott gyűjteményeket úgy állítják össze, hogy nagyjából kiegyensúlyozzák ezeket a kockázatokat.

Egy kortárs alkotót legkevesebb tíz-tizenöt év elteltével  „áraz be” a szakma. Addig a vevők ízlésétől, kockázatvállalási kedvétől, a galériatulajdonosok véleményétől függenek a képei árai. Egyebekben pedig itt is érvényesül a közgazdasági tétel, hogy a készletek végessége jelentősen emeli az árat – márpedig ebben az esetben a készletek akkor végesek, amikor a képzőművész már meghalt. Ráadásul az árat nem csak a név szabja meg, egy neves művésznek is vannak kevésbé sikerült képei, illetve egy átlagosnak ismert alkotónak is lehetnek sikerült, drága darabjai.

– A külföldi aukciókon a kortárs festmények iránt a legnagyobb az érdeklődés – tudtuk meg Sárvári Zitától. – Magyarországon a klaszszikus és modern művek kilencven százaléka  még mindig biztosan elkel, míg a kortársaknak ötven-hatvan százalékát tudják sikeresen eladni az aukciósházak. Mindent összevéve azonban a magyar műtárgypiacnak csak tíz százalékát képezik a kortárs alkotók munkái.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek