Veréb is Verebes!

– Londonban végzett művészeti főiskolát. Az évnyitón az igazgató külön köszöntötte, mint az első magyar hallgatót, aki Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Radványi Géza hazájából érkezett. Ez a megkülönböztetett figyelem kamatozott valamicskét?
– Ezt nem mondanám, a történet inkább az angolokat jellemzi, hogy észrevették, eddig még nem volt magyar hallgatójuk. Másrészt ismerik a magyar filmművészetet, többször előfordult, hogy filmtörténelem órán a tanár kikacsintott rám, amikor éppen egy magyar filmből hozott példát. Meglepett, hogy sokkal jobban képben vannak a magyar film jelenét illetően, mint mi napjaink brit filmjével kapcsolatban.

– Miért Londonba ment filmrendezést tanulni a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem helyett?
– A filmezés határterületei érdekelnek, megkockáztatom, talán még Angliában sem elfogadott az a filmkészítési szemlélet, ami engem izgat: a nem narratív filmtípusról van szó, amely megpróbálja egy kicsit eltávolítani a mozgóképet az irodalomtól és közelebb vinni a festészethez, a képzőművészethez. Ez nem a történet, a dialógusok, a karakterek hiányát jelenti, hanem azt, hogy az ilyen filmben a képi kommunikáció erősebb. Egyszerűbben: ha egy filmet csak hallgatunk és értjük, ez nem tartozik az általam képviselt kategóriába. Ezen a főiskolán egyébként az első két évben mindent meg kellett tanulnunk, nem volt specializáció.

– Ezek szerint  a Stanislav Lem Az emberiség egy perce című novellájából forgatott 1 voltaképpen egy kilencven perces vizuális élmény?
– Ugyanúgy működik, mint bármelyik más, moziban vetített film, van eleje, vége, a kettő között egy történettel. Képi világa eklektikus és biztos vagyok benne, hogy az én filmem első olvasatra nem futja ki mindazt, amit egy közönségfilm. Több olvasata is van és többszöri fogyasztásra szánom.

– Mindez sejteti, hogy kísérleti nagyjátékfilmet forgatott.
– Pontosan, de nem gondolom, hogy csak művészmozikba való. Igyekeztem éppen ott egyensúlyozni, ahol a művészfilm és a közönségfilm találkozhat. Az is kap valamit, aki csak szórakozni akar, de az is, aki azt szereti, ha egy film elgondolkodtatja.

– Mi vonzotta a lengyel sci-fi író világához? S lehet, hogy már Londonban is dédelgette ezt az ötletet?
– Valóban régóta foglalkoztatott ez a novella: azóta, hogy elolvastam a második mondatát, miszerint ebből a novellából soha senki nem csinálhat filmet. Ettől kezdve úgy olvastam, hogy képről képre megjelent, amiről szó van benne. Másrészt sok olyasmit megjövendölt benne, amin már túl vagyunk.

– Vajon tetszene Lemnek az adaptáció? Műveinek korábbi filmes átültetései nem igazán sikerültek.
– Megkockáztatom: lehet, hogy tetszene. A  novella jogait ugyanis személyesen tőle kaptuk meg, azt pedig koncepcióra adta. Attól is más ez az adaptáció, hogy olyan novellát használunk, amelynek nincs története, ezt már mi tettük hozzá.

– Filmjének egyik szereplője, Sinkó László azt mondta, hogy ön különleges élmény volt számára rendezőként. A stábtagok is úgy vélekedtek, emberséges hangulatban zajlott a forgatás. Mindezt odakint tanulta vagy egyszerűen csak ilyen?
– Nem érzem különleges képességnek, hogy empatikus vagyok és tisztelettel közelítek a színészekhez. Az a baj, hogy ez feltűnik itthon. Úgy gondolom, a film  szempontjából is nagyon fontos, milyen hangulatban és légkörben dolgoznak az alkotók. Rendezőként elsődleges dolgom, hogy megteremtsem a megfelelő atmoszférát, melyben a színész
azonosulhat a szereppel.

– Haumann Mátét is meghívta filmjébe, aki ugyancsak Londonban tanult, igaz, ő színészmesterséget. Odakint gyakran összejöttek és megelőlegezte neki, hogy meghívja első játékfilmjébe?
– Mátét még itthonról ismertem, erre a figurára ő volt alkalmas. Jó színész és itthon filmben még nem eleget foglalkoztatott fiatal művészben gondolkodtam.

– Mindketten végleg hazajöttek. Ön például miért tért vissza?
– Itt szeretnék élni, és ha megvalósíthatom, amit elképzeltem, azt itthon  tenném meg. Sok függ persze attól, hogyan veszi majd ki magát a filmem ebben a közegben.

– Art director-diplomát is szerzett odakint, s ebbéli minőségében egyedül Gárdos Péter foglalkoztatja.
– Itthon nem létező foglalkozásról van szó, szívesen is dolgoznék látványtervezőként is, mert fontos része egy filmnek. Bár azt a típusú látványt, amiben engem érdemes lenne foglalkoztatni, azt kevés film költségvetése bírná el. Igaz, hogy nagyjátékfilmes látványtervezői creditem a saját filmjeimen kívül még nincs.

– Kérte, hogy a családi háttérről ne faggassam, de aki ezt nem ismeri is megkérdezné, miért a Pater Sparrow művésznév? Mit válaszol ilyenkor a kíváncsiskodásra?
– Általában azt, hogy kerüljük ezt a témát! Megjegyzem, hogy tíz éve kellett volna feltenni ezt a kérdést, amikor ezt a nevet kitaláltam, de akkor senkit nem érdekelt, miért szerepelek más néven. Ez most már így marad, fontos kabala, a kezdetekre emlékeztet, és ha nehézkesen is, de el fogom kerülni vele amit elakarok. Így talán a filmem helyeződik előtérbe, és nem az, hogy kinek vagyok a kije.