Jean Reno, az érzelmes vagány

Csak látszatra „rosszfiú”. Az Oroszlán jegyében születettek játékos akarása éppúgy jellemzi, mint a lustaság. Nem igazán szeret női érzelmekbe keveredni a mozivásznon, annál közelebb állnak hozzá a magányos kalandorok, a férfibarátságokon edzett történetek. Jean Renóval a párizsi Hyatt Hotel konferenciatermében beszélgettünk legújabb vígjátéki szerepe, A rózsaszín párduc londoni forgatása alkalmából.

– Civilben komoly, zárkózott férfi benyomását kelti, akit nehéz kihozni a sodrából. A Jöttünk, láttunk, győztünk óta tudjuk: rengeteg humor is szorult önbe. Komédiázás dolgában kik a példaképei?
– Elárulok egy titkot: nincsenek, soha nem is voltak példaképeim. Innen-onnan csipegetem össze a figuráimat. Hivatkozhatnék persze olyan nemzeti klasszikusokra, mint Bourvil, Louis de Funés, Fernandel vagy akár Yves Mondand, akiről például kevesen tudják, hogy milyen kitűnő humora volt. Én magam zöldfülű mocitanoncként kerültem Montand közelségébe, akiben mindig csodáltam a gentleman külsővel párosuló öniróniát. Nem kellett messzire mennem a helyzetkomikumok kiaknázásában: Steve Martinnal és Kevin Kline-nel folyamatosan szétröhögtük a dialógusainkat A rózsaszín párducban. Kimondottan kedveltem ezt a jó kis tolvaj közeget, a fegyvertársaimat a komédiázásban. Az életben is nagyon fontos, hogy legyen humorod és ne vedd túlságosan komolyan önmagadat.

– Érdekes, hogy Depardieu-t nem említette, aki amolyan balfék társa volt a Tarsd a szád című filmben.
– Gégé a haverom, igaz, manapság ritkán látjuk egymást. Hozzám hasonlóan ő is szereti az élet és a gasztronómia ízeit.

– A mozi önnél cinkosság, haverság kérdése?
– Bizalomé, és persze nem árt, ha olyanok vesznek körül, akikkel jó megosztani az asztalodat, a gondolataidat.

– Az a hír járja Jean Renóról, hogy nem „feküdt le” Hollywoodnak, remekül megvan a maga kis birodalmában, Provence-ban.
– Két külön dologról van szó. Tény, hogy sokan az akciómozi szerepeimmel azonosítanak, hála Luc Besson, Tom Cruise, Robert De Niro, Ron Howard támogatásának. Én mindemellett európai színésznek tartom magam, akinek egy időben magasra nőtt az ázsiója, mert olyan szuperprodukciókhoz hívták, mint a Mission Impossible, a Godzilla , a Ronin, vagy A Da Vinci-kód. Nem mintha kevésbé szerettem volna a Bíbor folyókat. Hollywood leginkább gázsi és profizmus szempontjából nyűgözött le. Ám az én kis földi Paradicsomomat valóban Provence-ban találtam meg.

– Mitől érzi az otthonának a napfényes Cote
d ’Azurt?
– Ahogy öregszem, úgy kötődöm a természethez, a napfény, a tenger közelségéhez. Érzelmes vagány vagyok, szó se róla. Rengeteg helyen jártam már, de valahogy az olajfák közelsége, a provence-i táj derűje semmi mással nem pótolható élményt jelent számomra. Odahaza Jean vagyok, a szomszéd, távol a pénzcsörgő automaták, az idegölő stressz világától. És ott nem az számít, hogy milyen a nézettségi indexem, hol vagyok a toplistán, hanem az, hogy megellett éppen a szomszéd lova, vagy hogy kivel mi történt aznap.

– Régen arról volt híres, hogy Besson barátjához hasonlóan az éjszakát járja, bulizik, motorokon száguld.
– Változnak az idők. És ezzel együtt az értékrendem is megváltozott. Manapság már nincs mit bizonyítanom. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy némi távolságtartással nézzek vissza arra a hajdani lázas fiatalemberre, aki valaha voltam.