Törőcsik Mari: Így jöttem vissza a kómából!

Vért köpött.

Kicsit megijedt. Aztán erőt vett magán: orvoshoz indult. Csak rutinvizsgálat az egész, nem is kéne nagyon hosszúra nyújtani, mert másnap Amerikában kell lennie, egy kinti magyar filmfesztivál díszvendégének várják.

Törőcsik Mari a tüdővizsgálat során rosszul lett. Elvesztette az eszméletét, sokkos állapotba került, összeomlott a keringése. Rohantak vele az intenzív osztályra, gégemetszést hajtottak végre, gépekre tették, mélyaltatás következett, jegelték a fejét. Állapota válságosra fordult, kómába esett. Mondhatni úgy is: effektíve meghalt. Élet és halál között lebegett.

Eltelt öt nap, még mindig nem tért magához.

Aztán megint egy nap, még mindig semmi.

Az orvosok nem sok jóval vigasztalták a családját. Hírek nem szivárogtak ki a kórházból, a sajtó találgatott, a színház tapintatos volt, a család kerülte a nyilvánosságot, így nem csoda, hogy különböző pletykák keltek szárnyra. Azt is hallani: volt újságíró, aki előre megírta a nekrológot. Az egész ország aggódott a színésznőért – most aztán tényleg kiderült, hogy mennyien szeretik. Még fohászkodtak, imádkoztak is a feltámadásáért.

És Törőcsik Mari egyszer csak kinyitotta a szemét. Mindenhol ablakokat látott, ami persze nem véletlen, mert az intenzív osztályon üvegfalak állnak. Azt gondolta, biztosan álmodik, aminek mindjárt vége, s felébred a velemi házában. Ott ugyanis ébredés után első pillantása mindig az ablakra esik...

De már ébren volt.

Amit észlelt a környezetéből, azt felfogta. Az üvegfalak közé beszüremkedő beszédfoszlányokból valahogy azt szűrte le, mintha kórházban lenne. Próbálta mozdítani a kezeit, de azok nem mozdultak. Tisztán sorjáztak a gondolatai, mondani is szeretett volna valamit, de egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.

Mozdulatlanul feküdt az ágyon és várt.

– A művésznő felébredt a kómából! Szóljatok azonnal az orvosoknak! – szaladt az ügyeletes nővér hangos kiáltással a folyosón, amikor észlelte a várva várt pillanatot.

Az intenzív osztályon hirtelen nagy lett a nyüzsgés. Orvosok és nővérek állták körül az ágyat. Sejtették, hogy csoda történt. Többnapos kómából ritkán ébrednek fel a betegek. De erről majd később meditálhatnak eleget, a halálból visszajött emberrel kell foglalkozniuk.

– Ön a Kút-völ-gyi Kór-ház in-ten-zív osz-tá-lyán fek-szik! – mondta tagoltan egy orvos.
Töredék idő múlva kollégája folytatta:
– Tes-sék bó-lin-ta-ni, ha tet-szik tud-ni, hogy hol van!
Törőcsik Mari bólintott.
Majd a következő próbálkozás:
– El-mon-dom, hogy hol tet-szik len-ni! Ha erre tet-szik gon-dol-ni, tes-sék bó-lin-ta-ni!
Bólintás.
– Most még nem tud be-szél-ni, de ké-sőbb tud-ni fog!
Megint bólintás.
És még párszor megismétlődött a jelenet.
Kérdés.
Bólintás.

Elég vicces volt a helyzet, később, amikor a művésznő már beszélni tudott, el is mesélte az orvosoknak: ő bizony már arra gondolt, hogy elmebetegekkel van körbevéve, akik, ki tudja, miért, gügyögnek vele. Ahogy kinyitotta a szemét, szinte azonnal felfogta, hogy hol van. Azt is tudta, mindenre nem emlékezhet – nem is emlékezett. Az például teljesen kiesett a múltjából, hogy hogyan került az intenzívre.

Volt két éjszaka, amikor úgy érezte, meg fog halni. Nem tudott aludni, majdnem megfulladt. Végiggondolta a helyzetét: az nem lehet, hogy ilyen messziről visszatérve feladja a küzdelmet!

– Nekem életben kell maradnom! – határozta el erős akarattal.

Férje, Maár Gyula azonnal rohant hozzá a kórházba. Angliában élő lánya éppen itthon volt, fia is akkoriban jött vissza Vietnámból. Húga és a lánya Ausztráliából siettek hozzá. A legnehezebb pillanatokban fogták a kezét. A szeretet, a féltés összeadódott, felfokozta az akaraterőt. Nem hagyhatja ezt „válasz” nélkül: meg kell gyógyulnia.

– Ígérd meg, hogy minden erőddel a gyógyulásra koncentrálsz! – kérte a családja. És Törőcsik Mari megígérte. Nem csak miattuk, hanem saját magáért is meg kell tennie. Ahogyan már korábban elhatározta: „Nekem életben kell maradnom!”

Tartotta a szavát.

Rosszulléte előtt nem sokkal interjút kértem tőle. Szokása szerint nem örült neki, s kialkudta, hogy néhány hónappal halasszuk el, mert pihenni szeretne. Tudom jól: amit Törőcsik Mari megígér, azt úgyis teljesíti. Pár nap elteltével megdöbbenve értesültem a történtekről... Az nem lehet, hogy… Nem lehet… Nagyon szorítottam érte, hogy minél előbb talpra álljon. S miután a „közjáték” befejeződött, és már kicsit megerősödött, az elsők között engedett magához. Vegyük úgy: letelt a néhány hónap, ő pedig teljesítette az ígéretét.

– Látja, itt vagyok... – mondja a lehető legtermészetesebb hangon.

Hangja, mosolya is a régi. Csak a jobb kezét mozdítja nehezen. Nagyon lefogyott, de már erősödik, ismét negyven kiló. A cigarettáról azonban végleg le kellett mondania.

Azt mondták neki az orvosok, hogy különleges ember. Nagyon szeretheti az Isten, hisz’ visszakapta tőle az életét. Színészi sikerei kapcsán is érezte már, hogy az Isten a tenyerén hordozza. S ebben most már egészen biztos.

Csodát is emlegetnek. Hosszú agyhalálból csak ritkán ébred fel beteg. És ha fel is ébred, kevés az esélye, hogy szellemileg nem marad vissza. Eleinte Törőcsik Mari orvosai sem biztatták sok jóval a családot, de a több mint két hónapnyi, az intenzív osztályon eltöltött idő alatt mégis megtörtént, amire nem számítottak: túlélte...

Akarni kell a gyógyulást – ebben áll a titok. Erő is kell hozzá, meg hit. Ha ez csodához vezet, annak csak örülni lehet. Abba ne gondoljunk bele, hogy mi lett volna, ha komplikációk lépnek fel. A kritikus hónapok alatt Törőcsik Marinak volt ideje elgondolkodni az élet és a halál kérdésein. Hogy a kómából visszahozták, azt rendjén valónak találja – azt viszont nem érti, amennyiben az orvosi konzílium agykárosodást állapít meg valakinél, amin már nem lehet segíteni, akkor miért nincs joga végrendelkezni arról, hogy akar-e így élni vagy sem.

Ez már a kegyes halál kérdése.

– Hagyják tisztességesen meghalni az embert! – emeli fel kicsit a hangját Törőcsik Mari. Hazugnak és álságosnak tartja, ha valakit csak gépekkel tartanak életben. Abban a pillanatban megszűnik a személyisége annak, akit lélegeztetőgépre tesznek és mesterségesen táplálnak.

(Egy halálos beteg olasz nőt tizenhét évig tartottak életben orvosi berendezések segítségével. Családja viszont úgy gondolta, kómában fekvő lányuknak joga van a halálhoz. Bírósághoz fordultak, meg is nyerték a pert, amit azért indítottak, hogy lekapcsolhassák a gépekről. Egy eutanázia-ellenző csoport a klinika előtt tiltakozott, sőt a katolikus egyház is megszólalt az ügyben, elítélően.)

Akit az Isten kiválaszt a halálra, hadd teljesítse az isteni akaratot a tőle telhető módon. Ha eljön a halál ideje, lehessen önálló döntés szerint is meghalni.

Elhúzódva a világtól.
Méltóságteljesen.

Nem elég a magánéleti krízis, a világ is megbetegedett. Amíg Törőcsik Mari az életéért küzdött az intenzíven, az idő alatt a nemzetközi gazdasági és pénzvilág állapota is fokozatosan rosszabbodott .Hogy mikor gyógyul ki a bajból, nem tudni. Úgy látszik, nem mindenki képes fityiszt mutatni a halálnak...!

Nem lehet kikerülni a fájdalmas híreket, ontja ránk a televízió. Mások szenvedésétől is szenvedünk. Törőcsik Mari is aggódik: együtt érez például azokkal az életerős emberekkel, akiket kitesznek a munkájukból, vagy elvesztik a lakásukat – miközben több gyereket kell nevelniük, csak éppen nincs miből. Gyűlöli azokat, akik hivalkodóan túllépik az emberi léptékű gazdagságot, akik mások kárára visszaélnek a helyzetükkel.

Tehetetlenek vagyunk.
– Mit tehet egy színész? – kérdezem.
– Mit tehet egy újságíró? – kérdez vissza.

Abban maradunk: semmit. Legfeljebb szolidárisak lehetünk a nyomorgókkal. Vagy mi is visszafogjuk magunkat és kétszer meggondoljuk, hogy mire költünk.

Nem kellenek már fényes ajándékok. A sors úgyis ad, ha akar. Törőcsik Mari a kórházban töltötte be hetvenharmadik életévét. Első születésnapját is ott élte meg...

Ez alkalommal ajándékba az életét kapta.

Törőcsik Marival hosszabb interjú olvasható a Szabad Föld 2009/12. számában!

Bármelyik képre kattintva nyissa meg meg képgalériánkat!