Vágó István zenei pályára készült

Anya és gyermeke

Állítsuk párba ezt a két képet! A régebbi fotográfia az ötvenes évek első felében készült, négy-öt esztendős lehettem. Egy vidám május elsejei ünnepségen anyuka és kisfia – a múltat maguk mögött tudva – bizakodva néz a jövőbe...
Hasonlóan boldog családi pillanat a nyolcvanas évek elejéről, annyi különbséggel, hogy itt már az én családom áll a fotómasina előtt. Egymás mellé rakva a képeket, megállapíthatjuk, hogy az „anya gyermekével” kortól és időtől független téma.
A harmadik képen (jobbról) pedig Rátonyi Róbert társaságában mosolygunk, a népszerű operettszínésztől emlékezetes ajándékot kaptunk, fotóalbumot készített kisfiunkról. Nagyon szép baráti gesztus volt tőle!

Kissrác a zongoránál
Mint minden rendes, feltörekvő értelmiségi polgárcsalád sarja, én is részesültem zenei oktatásban. Bizonyítékom is van rá: ezen a felvételen Manci nénit látjuk, amint kitartó lelkesedéssel próbálkozik velem. Abban az időben zongorista akartam lenni, ahhoz azonban sokkal többet kellett volna gyakorolnom.
Aztán letettem erről az álmomról, s inkább a karmesteri pálya felé kacsingattam, de miután kiderült, hogy ahhoz is éppen annyit kell gyakorolni, arról is lemondtam. Komolyzenei pályafutásom ezzel véget is ért.

Másmilyenség
Sokfelé kalandozott családunk a világban, nem csak kirándulások alkalmából. A hatvanas évek elején apukám Egyiptomban tanított magyar nyelvet, a család is vele tartott. Én hetedik osztályos voltam, angol nyelvű iskolába jártam. (Máig sajnálom, hogy a szüleim nem arab iskolába írattak, mert fiatalon könnyebben megtanultam volna a nyelvet, amit később, felnőttként be is pótoltam!) Egyiptomban belecsöppentem egy olyan nemzetközi társaságba, amely felvillanyozott, s szinte gyerekfejjel meggyőződhettem arról, hogy a nyíltság, a befogadás, a xenofóbia (idegenektől való tartózkodás és félelem) mintha az ember génjeiben lenne benne. Ez a kép Alexandria strandján készült, ahol egy Sierra Leone-i fiú elbeszélését hallgatom nagy érdeklődéssel. Amíg sok kortársam ösztönösen tartott a másmilyenségtől (szándékosan nem másságot mondok), engem kifejezetten vonzottak a különleges emberek – és ez ma sincs másként.

Sygmától a Favágókig
Íme, az első zenekarom, a „kis” Sygma, merthogy létezett egy „nagy” Sygma is. A színpadképből is kiderül, hogy fellépésünk apropója egy Mikulás-napi ünnepség volt, mégpedig édesanyám munkahelyén. Velünk játszott Berki Tamás későbbi dzsesszénekes is (a képen ülve gitározik), aki valamilyen oknál fogva az én gitáromat pengette. Nem fogják kitalálni az olvasók, hogy engem melyik fiatalember személyében tisztelhetnek, így inkább elárulom: a jobb szélen egy bizonyos melodika nevű hangszert bűvölök éppen. Mivel felvettek az egyetemre, a zenekarosdinak jó időre vége lett, s csak évtizedek múltán vettem újra basszusgitárt a kezembe és tértem vissza a Favágók nevű együttessel.

Szakáll
A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, rövid hippi korszakom idején körszakállt viseltem. Ez a környezetemben nem okozott különösebb feltűnést, de amikor jelentkeztem a Magyar Televízió Riporter kerestetik! vetélkedőjére, kicsit változtattam a külsőmön, persze csak „szőrmentén”: tekintélyes barkót hagytam és jócskán maradt a szakállamból is. Életem izgalmas időszaka volt ez, bár nehezen tudtam eldönteni, hogy maradjak-e külkereskedőnek vagy a televíziózást válasszam.

Megálltak egy szóra
Televíziós pályafutásom egyik jelentős műsora az Álljuk meg egy szóra! volt, melyet Grétsy Lászlóval készítettem. Valójában egy vegyes műfajú sorozatot szerettem volna indítani, melyben rejtett kamerás felvételektől kezdve a kisvetélkedőn át a nyelvőrködésig sok minden helyet kap.
Csakhogy a főnökeimnek nem tetszett az ötlet. Kicsit bánatos voltam, de csak addig, míg sorra meg nem valósultak az elképzeléseim. A tervezett rovatokból önálló műsorok lettek, köztük az Álljunk meg egy szóra! Grétsy tanár úrral. Az adásfolyam megszűntével sajnos a kapcsolatunk is
megszakadt.

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik képgalériánk!