Forrással fedjük be a stelázsit?

Nem lett elég az előre bepakolt szék, olyan sokan gyűltek össze a megyei könyvtár előadótermében. Miközben a Forrás hívei is elfoglalták helyüket, a dobogón éppenséggel Füzi László főszerkesztő és a műsorvarázsló Tarján Tamás irodalomtörténész. A köztük lévő üres fotelbe pedig egymás után ültek az irodalmi laphoz kötődő szerzők.

Hogy mitől jó egy folyóirat? Attól, hogy be lehet vele fedni a stelázsit – szánta viccnek valaki. De láthattunk alul-fölül egy centivel megvágott Forrás-példányt is, mivel csak így fért el az olvasó könyvespolcán. Komolyra fordítva a szót: a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat és a Katona József Társaság lapja történelmi időket élt meg 1968-as indulása óta, ahogyan a magyarság és a magyar irodalom is. Merthogy a folyóirat a kor lenyomata egyben, persze irodalmi és szociográfiai eszközökkel közvetítve. A Forrás ez utóbbi műfajban vitathatatlan érdemeket szerzett, még ha mára kicsit alábbhagyott is a szociográfia kelete.

Az első főszerkesztő Varga Mihály volt, őt Hatvani Dániel követte. A jelenlegi „csapatkapitány”, Füzi László pedig éppen húsz esztendeje vezényli a lapot. Számára az írások, az olvasók, a kapcsolatok, a levelezések, a barátságok jelentik a szerkesztés lényegét, amit így fogalmazott meg: „Egy írás sohasem önmagában áll, naponta válik láthatóvá az, ahogyan az írások megrajzolják a maguk bokrát. Láthatóvá válnak a kötődések, a kapcsolódások és a szakítások.” Ha barátságokat kell említeni, hosszú sor következnék: Ilia Mihálytól Faludy Györgyig, Sándor Ivántól Ryszard Kapuscinskiig, Gion Nándortól Csatári Bálintig, Kányádi Sándortól Bahget Iskanderig. Csak azért ne folytassuk a sort, mert elfogy a lapfelület…

A negyvenedik születésnapi műsorból a kezdeteket idézve kiderült, hogy Forrás néven a két világháború között jelent meg először irodalmi lap a Felvidéken. És különös módon épp ez jutott eszükbe a tatabányai kollégáknak is, akik ugyancsak Forrásnak nevezték el születendő folyóiratukat. Hosszú levelezés után tették csak oda az „új” jelzőt a dunántúliak. A könyvtári regiszterben így lettek ők UFO, amíg kecskeméti társuk FO.

Pintér Lajos költő (a kép bal oldalán) a Forrásnál eddig harminchárom évet töltött el. Szegeden született, Budapesten diplomázott és Kecskeméten telepedett le, miközben szülei Csongrádon élnek. Meghatározó számára az Alföld, amint sok más pályatársának is. Buda Ferencnél (a képen felemelt kézzel) szebben nemigen tudtak verset írni a „tanyahazáról”, a lap főmunkatársa négy éve a Kossuth-díjat is megkapta. Bevallottan nem sorolja magát a grafomán szerzők közé. És még egy költő a Forrás állandó stábjából: Dobozi Eszter. Pályafutása során írt verset, szociográfiát, dokumentumkönyvet, regényt – nem szeretné eldönteni, hogy melyik műfaj a legfontosabb számára.

Egymásnak adták át a színpadi fotelt a Forrás kitüntetett szerzői, az előbb említetteken kívül Sándor Iván, Zelei Miklós, Podmaniczky Szilárd (a képen balról a második), Pécsi Györgyi és Kányádi Sándor (legfelső képünkön) . Mindannyian a laphoz kötődő élményeikről meséltek. Ha csak ezeket feljegyezte valaki, kerek történetet tudna írni belőle. De a lapkészítők nem azt tartják lényegesnek, hogy az eddig eltelt négy évtized dokumentálva legyen. Számukra sokkal fontosabb, hogy legyen még legalább ugyanennyi idő a folyóirat életében.

Aztán még ugyanennyi.