Nem viccesek a szegedi kalózok!

Kalózkaland címmel játsszák Szegeden Arthur Sullivan és William Schwenk Gilbert: A penzance-i kalózok című darabját. Frederic kalózinasnak letelik a szerződése az ádáz, ámde nemes szívű tengeri rablók között, s már inalna is átállni a rend oldalára. Azonban kiderül, hogy szökőévben született, ezért még nem töltötte be az inasévei végét jelentő huszonegyet, csak az ötöt, így az idétlenségben a kalózokat túlszárnyaló rendőröket szintén el kell árulnia – s mindezt a kötelesség szent nevében. Nem maradhat el a szerelmi szál sem, az előadás végére mindenki megházasodik mindenki mással.

A zene nem túlzottan fülbemászó, de aranyos operaparódia, a történet kinek-kinek ízlése szerint lehet jóféle angol humor vagy erőltetett marhaság – az angol közönség mindenesetre több ízben is bizonyította, hogy nekik tetszik... A magyar előadáshoz Varró Dánielt kérték fel a szövegkönyv megírására: az eredmény olykor virtuóz, olykor feleslegesen cifra („Árva-érvre hivatkozott, orvul!"), olykor viszont büntető szóviccekkel sokkolja a felkészületlen nézőt. („Ne kössük az ebet a kalózhoz”). Az angol humor magyar változatának az volt a legnagyobb teljesítménye, hogy átirkálták a közmondások tárát, ezt tíz-tizenöt éve még vicces volt. De az már elmúlt.

Almási-Tóth András rendezői elképzelésének megfelelően, a szereplők többé-kevésbé igyekeznek rajzfilmszerűen viselkedni – de nem egyenlő az igyekezet mértéke és a sikere sem. Például a kalózlegényeket játszó Kelemen Zoltán és Poroszlay Kristóf nagyon odateszik magukat, de megállás nélkül csápoló figuráik valamiért mégsem komikusak – talán túl sok ismétlődő mozdulatsort rótt ki rájuk a rendezés. Az általam látott verzióban Vajda Júlia, a Frederic után áhítozó kalózasszonyság kevésbé igyekszik komikus lenni, pedig az ő szerepe bőven adna lehetőséget a túllihegésre – s mit ad isten, neki beválik. Hasonlóan visszafogott az ellentengernagyot játszó Rácz Tibor – őnála ez a megoldás kevésbé működik. A két főszereplő, Fejszés Attila (Frederic) és Kónya Krisztina (Mabel) hangban és mozgásban is hozza, amit hozni kell, amiképpen a legtöbb szereplő és a tánckar is. A koncepciót a maga helyén talán Gábor Géza valósítja meg a legjobban, aki egyetlen idétlen járásba sűríti a rendőrfőnök joviális karakterét, ügyesen billegve az abszurd és a valóságos határán.

Az előadás ezzel együtt is leül néha. Többször is behódol annak az tévképzetnek, hogy ha például a szálló időről énekelnek és a zsinórpadlásról belógatnak egy szárnyas órát, vagy ha a szereplők egy meghatározott szó hallatán mindig elvégeznek egy idétlen mozdulatsort, az vicces. Ezek a mechanikusan sorjázó közepes poénok elintézik az előadást. Az angol humornak csak a magyar változata híres arról, hogy mennyire fárasztó.

Fotó: Veréb Simon

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!