Boldogság, gyere haza!

Mike Leigh az angol film egyik legnemesebb hagyományát folytatva, a szociálisan érzékeny, realista mozi jeles alkotója. Történetei legtöbbször egyszerű emberek hétköznapjaiba engednek bepillantást, ezek a hétköznapok pedig ritkán vidámak. Szóval első ránézésre azt is mondhatnánk, Mike Leigh ezzel a boldogan ugrabugráló nőszeméllyel teljesen szembefordult az eddigi stílusával. Pedig nem: most is egy egyszerű ember hétköznapjait ábrázolja. Egy emberét, aki egyszerűen boldog, és ehhez nincs szüksége okokra. Ráadásul az ábrázolás ugyanolyan realista, a társadalmi környezet részleteire érzékenyen figyelő, mint a többi filmjében.

Szükség is van erre az aprólékosságra, hiszen pont az válik izgalmas kérdéssé: mit tudnak kezdeni egy ilyen makacsul boldog lánnyal azok, az önhibájukon kívül boldogtalanságba süppedt, de ahhoz aztán foggal-körömmel ragaszkodó figurák, akiket Mike Leigh olyan jól ismer? A tanítónő tükröt tart nekik, a legtöbben pedig nem szeretik, ha tükröt tartanak a boldogtalanságuk elé. De egy moziterem székében ülve egy fokkal könnyebb a szembenézés az ő tükrével, a saját boldogságunk kérdésével foglalkozni pedig sosem felesleges.

Pláne egy olyan film segítségével, ami mindeközben roppant szórakoztató is.