Tony Curtis: Csóktanár voltam!

Nagy szerelem Marilyn Monroe-val
– Egyszer azt mondta: „Nincs annyi magyar a világon, amennyi nőt már megcsókoltam.” Hány nőt is csókolt összesen?
– Pontosan nem emlékszem, de azt azért jelzi, hogy nem ártana növelni a magyarok létszámát. Higgye el, sokkal több lehetőséget utasítottam vissza, mint amennyit kihasználtam. Mindig szerettem flörtölni, nélküle nem is tudtam volna élni. Ha találkoztam egy nővel, azonnal kis szikrák pattogtak köztünk, s ha e szikrák lángra kaptak, annak a nőnek annyi volt. Egy időben még szerelmi naplót is vezettem: egy kis füzetbe beragasztottam a lányok képeit.

– Szerelmi arzenáljához filmbeli partnerei is hozzátartoznak?
– Feltétlenül vegyük bele azokat is, akiket filmekben csókoltam meg. Pályám elején nagyon zavartak a szerelmi jelenetek, szinte minden forgatási napon kellett csókolóznom a kamerák előtt. Egy idő után azonban kiválóan ment, miközben a szakma titkait is ellestem. A csók volt a „legfinomabb” tantárgy, amit nagyon szorgalmasan gyakoroltam, s végül kitűnő lettem belőle. Erre az Universal Stúdió is felfigyelt és engem tett meg csóktanárnak.

– Csóktanárnak?
– Először én is azt hittem, hogy ez csak vicc, de nem az volt. A filmgyár nagyon fontosnak tartotta ezeket a gyakorlati órákat. Emlékszem egy gyönyörű lányra, Susan Cabot-ra – valamelyik arab országból jött –, azonnal szerelmes lettem belé és meg akartam kérni a kezét. Mindenképpen járni akart a csókórákra, de inkább magánórákat szeretett volna tőlem venni. Marilyn Monroe is a diákom volt, ebből aztán nagy szerelem lett.

– Ha jól tudom, hét hónapig jártak…
– Randevúzgattunk, sok időt töltöttünk együtt. Rokonlelkek voltunk, mindketten rettenetes szegénységből jöttünk. Nagyon kedveltem, annak ellenére, hogy én magam is furcsa lánynak tartottam. Vagánynak akartunk mutatkozni, de igazából nem voltunk kibékülve önmagunkkal, hiányzott az önbizalmunk. Sok nőt szerettem az életem során, de egyikük sem léphet Marilyn nyomába. Nem azon törtem a fejem, hogyan vihetném mindjárt az ágyba. Persze, annak is eljött az ideje… Kapcsolatunk pár hónapig tartott, azután beindult a karrierje és ritkábban találkoztunk.

– Ma miként ragyog Marilyn Monroe csillaga?
– Az ő léte bebizonyította számomra, hogy egy nő egyszerre lehet szép és intelligens. Bár vele kapcsolatban inkább csak a szépségét szokták emlegetni. Sajnos fiatalon és boldogtalanul halt meg. Én szerencsés vagyok, hogy a közelében lehettem és játszhattam is vele a Van, aki forrón szereti című filmben. És csókolhattam… Még pedig olyan átéléssel, hogy közben merevedésem volt, és szerintem ezt Marilyn is észrevette.

– Könnyen mehetett önnek a hódítás, hiszen jóképű fiú volt!
– A látszat néha csal: engem zavart a külsőm. Azt mondják, az előnyös külső hatalommal ruházza fel az embert. Kétségtelen, még az idősebb nők is felfigyeltek rám, sőt olykor a férfiak is. A moziban egyszer leült mellém egy pasas és meg akarta fogni a kezem – alig tudtam kimenekülni az utcára. A jóképűekre hamar ráfogják, hogy homoszexuális, de én ezzel nem törődtem. Nekem mindig csak nőkkel volt dolgom… Egyébként az előnyös külső a filmvilágban sokat jelentett, ám később arra is rájöttem, hogy ésszel is megáldott az isten.

Az élethez ragaszkodni kell!
– Érzi az idő múlását?
– Itt ülök és beszélgetek önnel. Nyolcvanhárom éves vagyok. Hogy lehet ez...? Húsz perccel ezelőtt még egy tizennégy éves fiú voltam. Huszonkét perccel később meg már huszonhét lettem. Képtelen vagyok lépést tartani a változással, lehetőségem sincs arra, hogy megértsem. Lehet, hogy bolond vagyok, de az is lehet, hogy okos, az idő múlását azonban nem tudom megmagyarázni. Talán ettől volt nehéz fiatalabb koromban is. Négy házasság, hat gyerek – még bele sem gondoltam és már megtörtént. Együtt éltünk, szeretkeztünk, küzdöttünk. Azt gondoltam, az élet erről szól.

– És nem erről szól?
– De. Az élet folyamatos tekervény, állandó galoppozás.

– Ezt már kisgyerekkorában megtanulhatta. Felesége azt írja az ön életrajzi könyvének előszavában, hogy ha New Yorkban járnak, ma is mindig abban a luxusszállóban szállnak meg, ahol annak idején a járókelők cipőjét tisztította…
– Apám készített nekem egy kis fadobozkát, abba raktam bele a cipőpucoláshoz szükséges eszközöket és a különböző színű pasztákat. Eleinte a környéket jártam, majd a St. Regis Hotel bejáratánál álldogáltam. A járókelők cipőjét tisztítottam, öt-hat centet fizettek érte. Miközben sóváran bámultam a szálloda gazdag és híres vendégeit, megfogalmazódott bennem az élet egyik fontos alapszabálya: egyenlő vagyok mindazokkal, akik a cipőjüket pucoltatják velem, de még nem vagyok abban a pozícióban, hogy egyenlőbb legyek annál, hogy cipőt kelljen pucolnom.

– Egyébként lelkesen végezte a munkáját?
– Főleg, mikor nők jöttek. Ahogy leültek elém, máris hozzáláttam a lábbelijük tisztításához. Egy idő után feljebb néztem, tekintetem megakadt a szoknyájuk szélén, aztán kicsivel bentebb megpillantottam valamit, ami selymesnek látszott. Nagyon izgatott voltam, tudni akartam, mi az, amit ott rejtegetnek… Nos, így szereztem az első tapasztalataimat a nőkről...

– Könyvében meglepő őszinteséggel tárja fel szerelmi kalandjait. Arról viszont csak a felesége ír a bevezetőben, hogy néhány éve egy súlyos tüdőgyulladás majdnem elvitte, egy hónapig kómában volt, sokan már el is temették. Mire emlékszik?
– A világon semmire, ami engem is meglep. Nem tudtam, hogy hol vagyok, mit csinálok. Talán így abba is beleláttam, hogy mi történik majd, amikor valóban eltűnök. Egyszerűen csak megszűnök mozogni, gondolkodni, látni, hallani, érezni. És több csók sem lesz – ami a legnagyobb tragédia.

– Csodával határos, hogy visszajött a kómából. És láthatóan tele van erővel, élni akarással. Honnan ez a szívósság?
– Miért akarnánk abbahagyni az életet? Miért akarnánk olyan gyengék lenni, hogy egy apró akadály megállítson bennünket? Az élethez ragaszkodni kell! Nem vehetjük könnyedén! Senki nem tekinthet rá evidenciaként! Amikor van egy kis szabad időnk, elmegyünk úszni, elmegyünk moziba, elmegyünk egy étterembe, és elmegyünk szeretkezni. A kulcsszó tehát: elmegyünk. Megyünk… És ezt tesszük, amíg valami meg nem állít bennünket. Nagyon szövevényes tapasztalás ez, nekem elhiheti. Hogy honnan az erőm? Ahhoz, hogy továbblépjen az ember, meg kell találnia saját magában az erőt. Látja azokat a tornyokat? Elhatározom, hogy szeretnék oda eljutni. Aztán onnan egy másik irányba nézek, és oda is átlépdelek. Mindig lépünk egyet: pamm, pamm, pamm. Helyzetek, emberek, attitűdök. Annyi, de annyi módja van annak, hogy tovább lépjünk: pamm, pamm, pamm. S muszáj megtennünk. Hogyan tudnánk nem továbblépni...?

Mindannyian egyformák vagyunk!
– Amikor a könyv írásakor visszatekintett életútjára, melyik emlékét törölte volna ki véglegesen?
– Mindig felkavar, ha az öcsém, Julie halála kerül szóba. Nagyon összenőttünk, annak ellenére, hogy a mi családunkban nem voltak igazán a kötelékek. Édesapám állandóan dolgozott, édesanyám is nagyon elfoglalt volt. Gyerekeikre nem maradt idejük. Az öcsém és én egyek voltunk. Bárhová mentem, ő is velem jött. Így történt azon a végzetes napon is… Nehéz erről beszélni… Egy katonai parádét néztünk, amikor odajött az öcsém. Nem akartam a haverjaim előtt pesztrálgatni, ezért elküldtem, nehogy elrontsa a szórakozásunkat. Csakhogy még este sem jött haza, mindannyian aggódni kezdtünk. Nem sokkal később két zsaru kopogtatott a szabóműhely ajtaján. Találtak egy fiút, akit elütött a teherautó, valószínűleg a mi hozzátartozónk. Valakinek be kell menni a kórházba azonosítani, mert eszméletlenül fekszik, s nem tud beszélni. Anyám sírni kezdett, apám mozdulatlanul nézett maga elé. Egyszer csak anyám előrelökött, menjek én. Már önmagában ez is szörnyű élmény volt – hogy a szüleim elhárították maguktól a felelősséget és engem „átlöknek” a felnőttek világába –, hát még ami a kórházban vár rám! Alig ismertem fel az öcsémet, úgy össze volt zúzódva a feje. Bár az orvosok azzal nyugtatgattak, hogy rendbe fog jönni, csak agyrázkódása van, nem sokkal később belehalt a sérüléseibe. Sokáig nem tudtam felfogni a halálát! Furdalt a lelkiismeret: ha nem küldöm el magamtól a felvonuláson, akkor nem következik be a tragédia. Azt hiszem, Julie elvesztésével végleg felnőtté váltam… Attól kezdve elég gyakran voltam depressziós. Néha még most is. Ilyenkor úgy érzem, hiába a sok siker, nem úgy éltem, ahogyan kellett volna, ezért a sikerek sem voltak valódiak.

– Nagyon kemény élete volt. Sokan azt tartották: elég zsidónak lenni Hollywoodban, hogy valaki sikeres legyen. Ön épp az ellenkezőjét tapasztalta, magyar zsidóként meg kellett küzdenie a felemelkedésért. Nem jelentett előnyt a származása?
– Az életben mindennek van jelentősége. De mit jelent az, ha valaki zsidó? A németeknek azt jelentette, hogy meg kell ölni őket. A II. világháborúban sok zsidót elpusztítottak, köztük gyereket, öreget, szépet, csúnyát, okosat, butát. Pedig ők is ugyanolyan voltak, mint bármelyik másik ember… Nem szabad, hogy vallás, nemzetiség, vagy szakma, elkötelezettség alapján ítélkezzünk. Mindannyian egyformák vagyunk! Én elég korán megtanultam, hogy egyenlő vagyok a többiekkel, nem vagyok sem jobb, sem rosszabb. Ezzel a tudással éltem le az életemet.

– Soha nem kapta meg az Oscar-díjat, mert hogy ön szerint feketéknek és zsidóknak nemigen osztogatták. Ma is így gondolja?
– Egyetlen egyszer jelöltek, a Megbilincseltekért, Sidney Poitier-val közösen. Hogyan képzelték? Sidney-vel majd kettévágjuk az Oscar-díjat? Kurva dühös voltam, és megsértve éreztem magam. Több mint ötven évet töltöttem el a pályán, legalább százötven filmben szerepeltem, közülük néhány a kor kiemelkedő produkciója volt. És semmi! Semmi elismerés! Senki nem mondta, hogy rossz voltam vagy jó voltam. Miért? Mert zsidó vagyok? Mert túl jóképű? Miért? Még mindig felbosszantom magam miatta.

– Feleségével alapítványt hozott létre a bántalmazott, elhanyagolt, levágásra ítélt lovak gondozására. Miért éppen a lovak?
– Nem én választottam őket, hanem a feleségem. Jill imádja az állatokat. Miután összeházasodtunk, egyik este a vacsoránál megtörte a csöndet, és azt mondta, szeretne valami hasznosat tenni, amivel másokon segíthet. Egy kicsit meghökkentem, amikor elárulta, hogy lovakra gondolt, méghozzá mészárlásra váró lovakra. Ön tudja, hogyan teszik el láb alól ezeket az állatokat? Behajtják őket a karámba, a homlokukon árammal megütnek egy ideget, ettől elszédülnek. Ez alatt összekötözik a lábukat, s lábuknál fogva, fejjel lefelé lógatva felhúzzák őket a magasba. Majd elvágják a nyakukat és a ló elvérzik. Na, el tudja most már képzelni?

– Szörnyű… Végezetül hadd kérdezzem meg, miféle ereklyék lógnak a nyakláncán?
– Ezek az én Oscar-díjaim… Lányoktól, barátoktól kaptam a világ minden tájáról. De nem mindet, van, amelyiket én vettem. Ezzel a gyűszűvel kezdtem, mivel apám szabó volt, rá emlékeztet. S itt van ez a szem. Skorpió, 13-as szám, bokszklub-embléma. Vannak gyönyörű darabok, mint ez az egyiptomi szimbólum, az ankh kereszt.

(Köszönöm Simonyi András, Nagy Anna és az Alexandra Kiadó segítségét, nélkülük nem jöhetett volna létre az interjú!
– B. T.)

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!