A trombitasport művésze és tanára

– Ha jövőre kapta volna meg, már 65 évesen a díjat, akkor kevésbé örült volna neki?
– Valószínűleg igen, bár a 65 még nem lett volna olyan gyanús, mint az 50 és a 75.

– Mert így inkább szakmai jellegű az odaítélés?
– Mert így senkinek nem az jut eszébe, hogy azért kaptam, mert szép kerek évfordulót értem meg, és talán már megérdemeltem valamit… Hogy megérdemli-e az ember a díjat, az persze más kérdés, mert oly sok mindenki megérdemelné. De a "megérdemli" nem is jó szó, hiszen a régi, elcsépelt szlogen szerint ezt a díjat nem kapják, hanem adják. De azt azért nem mondanám, hogy közömbösen érintett, sőt egy pár bizonytalan, riadt nap után már felhőtlenül örülök neki.

– Ön már számos díj kitüntetettje volt korábban is, hogy érintette a mostani?
– A Kossuth-díj, azt gondolom, egy kicsit más, mint a többi. Emlékszem, amikor a házunk Duna felé eső lépcsőjét csináltuk a meredélyen, akkor hozták a táviratot, hogy Liszt-díjat kapok. Majd’ leestem a lépcsőn. Ez 1980-ban volt. Harminc évvel ezelőtt sem volt nagyon szokásban, hogy egy fúvós, ráadásul rézfúvós magas művészeti díjat kapjon. Amikor megkaptam, arra gondoltam: ezt utólag – a saját értékrendem szerint is – meg fogom érdemelni. 20 évig igyekeztem, amikor Érdemes Művész-díjat kaptam. Ezt úgy értelmeztem, hogy azért "érdemes", mert megérdemeltem – a Liszt-díjat. De ez is inspirálóan hatott rám. Az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor adta át, s ilyenkor mindig mondanak egy kedves mondatot a díjátadás közben: "Ez még nem a lehetőségek végső pontja”" – valami ilyesfélét mondott, de akkor ez elsiklott a fülem mellett. Most eszembe jutott. De már nem érzem azt, hogy visszamenőleg kellene bizonyítanom. Azt hiszem, ez az elmúlt idők dicsérete, ugyanakkor gyorsan hozzáteszem, nem akarom temetni a trombitámat, most is rendszeresen vannak szóló fellépéseim.

– Amihez nem kis erőnlét szükségeltetik...
– A trombitálás egy kicsit sport is. Az ajkak megfelelő izomzata nélkül nem lehet művészi teljesítményt nyújtani. Ha egy laikus leüt egy billentyűt a zongorán, akkor az gyönyörűen megszólal, de próbáljon meg egy laikus trombitába belefújni, hogy akkor mi szól… Az ajkak nem arra vannak teremtve, hogy az ember egy hideg vasat szorítson rájuk és abból szép meleg hangok jöjjenek ki. Ehhez speciális izmokat kell kifejleszteni.

– Több CD-je is megjelent, tíz magyar zeneszerző – köztük Dubrovay László, Petrovics Emil, Malek Miklós, Lendvai Kamilló – pedig kifejezetten önnek írt versenyműveket. Milyen visszhangja volt ezeknek a kiadványoknak?
– Bár az előadó-művészet nem a rekordokról szól, de e helyütt hadd tegyek kivételt, mert ennek amolyan Guinness-rekord jellege van, mindenképpen érdekes, és biztos van közük a mostani díjhoz is. Nincs még egy olyan hangszeres Magyarországon vagy talán Európában sem, aki tíz, számára írt versenyművet bemutatott volna. A trombita nem az a hangszer, amelyre nagyon sűrűn írnának versenyműveket. Nagy felelősség olyan módon előadni ezeket a versenyműveket, hogy dacára a modern – nem könnyen befogadható – zenének, mégse legyen sikertelen a bemutató, mert az a zeneszerző számára is kudarc. De a zeneszerzők bíztak bennem, és a sikerek nem maradtak el.

– Aktív más művészetekben is, az írás és fotográfia területén, amit egy kiállítás és egy albumkötet is reprezentál.
-– A fotózás régről datálódik. Mint szimfonikus zenekari tag és szólista, kimehettem külföldre a 60-as és 70-es években(!) – Japánba, az Egyesült Államokba – turnézni. Ezek nem nyaralások voltak, hanem nagyon kemény turnék, rohanással, viszont nagyon szépek, mindig újdonsággal telik. Rájöttem, hogy egyrészt a családdal is meg kell osztanom az élményeim, másrészt – furcsán hangozhat, de – magammal is, mert csak futólagosan tudtam megnézni a látnivalókat, nem tudtam kimerítően megérlelni magamban azokat. Otthon viszont a képek által újra végig tudtam élni a turnét, kényelmesen a fotelban ülve.
Később a diákból fotókat csináltam, A4-es, A3-as nagyításokat, a képek egyre kisebb lyukú minőségi szűrőkön estek át, és egyre nagyobbak lettek. Ekkor már megfogalmazódott bennem egy lehetséges kiállítás is, amihez írás is készült: De mi végre is ez a fotografálás dolog? avagy magyarázkodás egy meg sem rendezett kiállítás okán címmel. Megmutattam a képeket a Galéria’13 igazgatónőjének, Sasvári Ilonának, akit sikerült ezzel jól meglepnem, pozitív értelemben. Így azután Fotográfiák Soroksárról és a többi világrészről címen 2008 szeptemberében nyílt meg a fotókiállításom, melynek szép látogatottsága volt.

– És az írás?
– Az írás jóval később kezdődött. Bartl József festőművész barátom egyszer megkért, hogy nyissam meg a kiállítását. Mellbevágó volt a kérés, de nagyon szeretem a műveit, nem akartam visszautasítani. Leültem – meg kellett csinálni. Később rájöttem, hogy az írásnak is ritmusa van, akár a zenének, s ez nagyon fontos – egyebek mellett...
A másik inspiráció szintén felkérés nyomán ért, Hegyi Imre rádióriporter kért meg, hogy írjak a soroksári trombitások titkáról. Ebből született a Trombiták városa Soroksár című írás. Később már magamtól is le-leírogattam szavakat, mondatokat, melyeket fontosnak éreztem. Így azután összeállt 60 oldalnyi, amik addig mozgolódtak az asztalfiókban, amíg be nem vittem őket a Galériába megmutatni az igazgatónőnek, és a kiállítás gondolati kiegészítőjeként a megnyitón már a látogatók rendelkezésére állhatott.

– Megkerülhetetlen kérdés, mit jelent az ön életében Soroksár? Mi a vonzó benne az ön számára?
– Erre a kérdésre az imént említett képeskönyvemben lévő Lírai monológ az otthonomról című kétoldalas írásomban van a kimerítő válasz. Az ide illő terjedelemhez igazodva emelném ki az első, egy közbülső és az utolsó mondatot: Minden ideköt Soroksárra. Szüleim múltja, testvéreim, családom jelene és remélem, jövője is… Otthonom nem egy palota és nem hegytetőn áll, de a Duna több évszázados munkálkodásának köszönhetően mégis szinte uralkodóként tekinthetek körül szobámból a tulajdonjogilag nem birtokolt, de mégiscsak létező birodalmamon, melynek határát csak a szemem véges teljesítőképessége szabja meg… Gyakorlásaimat csak a házam alatt nem folyó – de nekem nagyon kedves – kis Dunában élő kacsák, vöcskök, békák, hattyúk és gémek hallják-hallgatják? – de úgy tűnik, nem bánják. Legalábbis idáig nem szóltak ez ügyben. Igaz, azt sem jelezték, hogy élvezik. De van még időm, gyakorolni való kedvem is, úgyhogy reménykedem, és várom-kivárom – a kedvező hírt.