Gross Arnold: Hová tűntek a mozdonyok?

Pintyek és vonatok között érzi jól magát. Gross Arnold Kossuth-díjas festő és grafikus nyolcvanévesen is nyughatatlan. Bár sokfelé járt a világban, legszebb emlékei mégis erdélyi gyerekkorához kötődnek. Csodás alkotásain édenkertek, apró manók, picinyke madarak, megannyi felfedezni való részlet tárul elénk. Nekünk a művész ezúttal régi fotográfiákat mutatott.

KultúraBorzák Tibor2009. 06. 02. kedd2009. 06. 02.

Kép: Kecskemét, 2009. május 25. Gross Arnold családi fotó reprodukció repro: Ujvári Sándor

Gross Arnold: Hová tűntek a mozdonyok?
Kecskemét, 2009. május 25. Gross Arnold családi fotó reprodukció repro: Ujvári Sándor

Gyerekkor
Együtt a család… Édesapám festőművész volt, édesanyám a háztartást vezette. Sokáig a Kolozsvárhoz közeli Tordán laktunk, emlékeimben ma is őrzöm a vadszőlővel befuttatott verandás házat. Szerény körülmények között, de jól éltünk. Apám műtermében kisebbfajta művészeti iskola szerveződött, hat-nyolc növendék mindig volt ott, én is közéjük keveredtem.

Gyakran jártuk a vidéket a Tordától tíz-húsz kilométeres körzetben. Kiültünk a fűbe, rajzoltunk, festettünk. Ezek voltak az első alkotásaim, sajnos nem maradtak fenn. Aztán 1940-ben elköltöztünk Nagyváradra, majd 1947-ben átszöktem a zöldhatáron és Budapesten kezdtem el fiatalkori életem – de az már egy másik történet. A bal oldali fotó tordai otthonunkban készült: a szülők óvó pillantásai közepette Tivadar bátyámmal ülünk egy hajlított gyerekbútorban. Képzelje, ez az ősrégi darab még ma is megvan, nemrég láttam egy ismert tordai családnál. Találtam még családi fotókat, például a jobb oldali felvételen már nagyobbak voltunk a testvéremmel.

Portrék
Hogy milyen reményekkel néztek a jövőbe az ötvenes évek elején, amikor ez a fénykép készült rólam?... Még nem láthattam, hogy le fogják bontani az idealista értelemben vett szakmai tudást, úgy, hogy írmagja sem maradj annak, ami a magyar képzőművészeti kultúrában a folytonosságra emlékeztetne.

Nekem a Képzőművészeti Főiskolán még zseniális tanáraim voltak, hogy csak Konecsni György, Koffán Károly, Hincz Gyula és Kádár György nevét említsem. Mára minden gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott. Én sem leszek már olyan fiatal, mint ezen a felvételen. De nem is akarok, jó nekem úgy is, ahogy most nézek ki...

Grúziában
A fénykép hátoldalára ezt írtam: „Ez az utolsó rólam készült felvétel Grúziában, 1957 karácsonyán.” Egy magyar képzőművész csoporttal jártam ott. Festőket, szobrászokat, grafikusokat vittek ki repülővel, voltunk vagy tizenöten. Megnéztük Leningrádot, Moszkvát (természetesen láttuk Sztálint és Lenint együtt a „tepsiben”), majd elvittek bennünket Grúziába, ahol megmutatták Sztálin szülőházát is. Egyik este operába mentünk, grúz táncművészek fellépését néztük meg. Grúzia fővárosa, Tbiliszi egyik negyede engem az óbudai tájra emlékeztetett, leültem hát a parkban és lerajzoltam az elém táruló látványt. S itt született meg életem legnagyobb rézkarca! Erről a félméternyi művemről még soha nem készült reprodukció…

Vonatszerelem
Mindig vonzódtam a vonatokhoz. Amikor átszöktem Magyarországra, sokáig sóvárogva néztem utánuk, ahogy útnak indultak Nagyvárad felé, ahol a szüleim éltek. Csak kilenc-tíz kilométer a határtól, de én nem mertem hazamenni, útlevelem sem volt. S féltem, hogy felelősségre vonnak, mint szökevényt. Egyszer egy negyvenfős képzőművész csoporttal Bulgáriába utaztam, szüleim Nagyváradon felszálltak a vonatra: kilenc év után (!) ott találkoztunk újra…

Amikor Albertfalván laktam, kijártam az állomásra mozdonyokat csodálni. Adtam pár forintot a vasutasnak, aki felengedett a mozdonyra, máskor meg segítettem neki a rakomány kilapátolásában. Egyszer lefényképeztek a kedvenc gőzösömmel, amint ezen a fotón látható. Nem véletlen tehát, hogy kicsi terepasztalt építettem a lakásomban. És kortársaimat is sikerült megfertőznöm: Kondor Béla szívesen játszott nálam, Pilinszky János pedig csak nézte. Egyébként Kondornak is volt kisvasútja, s repülőmodelleket faragott fából.

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!