Csókdos

Levélírónk („Egy hűséges olvasója” aláírással) alighanem azért érzi furcsának ezt a szót, mert ez az egyetlen olyan szavunk, amelyben a -dos, -des, -dös gyakorító képző főnévhez járul, nem pedig igéhez. Ez utóbbi fajtából ugyanis jóval többet tudnék felsorolni, legalább harminc-negyvenet. Olyanokat, mint dugdos, fogdos, kapdos; csipdes, repdes, tépdes; bökdös, köpdös, szökdös stb. Persze, tudom: harminc-negyven szóadat egy képzőre egyáltalán nem sok, sőt nagyon is kevés. Szintén gyakorító szerepű igeképzőnk, a -gat, -get például nemhogy sokkalta, hanem sokszorta termékenyebb a -dos, -des, -dös-nél. Hogy mikor s hogyan jött létre a csókdos? Szerencsére erre a kérdésre pontosan tudok válaszolni. A csókdos igét a magyar nyelvújítás vezéralakja, Kazinczy Ferenc írta le először, mégpedig 1811-ben, a Tövisek és virágok című kötetben, majd használta többször is, még magyarázatot is adva rá ekképpen: „mint nyeldes, verdes”.

Valljuk meg, Kazinczy magyarázata sántít, mivel a nyel és a ver, továbbá az összes többi -dos, -des, -dös képzős szavunk alapszava, mint már említettem, ige, a csókdos-é ellenben főnév. Ennek ellenére a csókdos mégis elterjedt, részben bizonyára neki, Kazinczynak is köszönhetően, akinek idén ünnepeljük születése 250. évfordulóját. Több költőtársa is élt vele, köztük Vörösmarty a Kisgyermek halálára című versének ebben a két sorában: „Oh jőj, ölelgesd kistestvéridet, / Orcáikat csókdossa szellemed”. S hozzátehetem: a csókdos mindmáig megtalálható szótárainkban is.

De azért el kell ismernem, ma már inkább csak tréfás használatban él. Például olyankor, amikor egy idősecske, de magát ezáltal is fiatalítani akaró úr ilyen szlenges-jasszosnak érzett, szándékosan duplázós köszönéssel próbál beférkőzni egy szépasszony kegyeibe: csókdosom a kisztihandját!