Lakik vagy nem lakik?

Az elhangzó mondat így szól: »…templom tornyában két (a szám templomonként változó) harang lakik…« Miért »laknak« a harangok? A harangok nem élőlények, de talán lelkük van? Magyar nyelvünkben sokféle módon lehetne a harangok elhelyezését meghatározni, de véleményem szerint éppen ez a legszebb: »lakik«. Ez a gondolat régóta foglalkoztat. Bízom benne, tartja annyira »érdekesnek« kérdésemet, hogy válaszával megtisztel.”

Mindenekelőtt örülök annak, hogy szépnek tartja a lakik igét a harangokra vonatkoztatva. Örülök, mert ennek hallatán sokan – noha már több százszor hallhatták – még mindig fölkapják a fejüket. Furcsának érzik azt a megfogalmazást, amely szerint egy harang lakhat valahol.

Nincs okuk a helytelenítésre, rosszallásra. Kétségtelen, hogy kínálkozna más forma is, például van, található, de a lakik azoknál jóval színesebb, s külön értéke, hogy szinte megszemélyesíti a harangot, mint a szól ige az ilyen kifejezésekben: misére, temetésre szól a harang. Igaz, a lakik a nyelvhasználatban túlnyomórészt személy(ek)re vonatkozik, de nem pusztán rájuk. Hétkötetes értelmező szótárunk pl. Jókaitól idézi ezt a mondatot: „No most megtudom hát, hogy mi lakik ebben a veszedelmes lövegben.” És Ady hogy ír egyik legismertebb, Az Értől az Óceánig című versében? Így: „Az Ér nagy, álmos, furcsa árok, / Pocsolyás víz, sás, káka lakják.”

Ne bánjuk hát, hogy a rádióban delente hallható „beharangozókban” rendszerint lakik az a harang. Nem szükségszerű, hogy mindig ez hangozzék, hiszen pl. a harangtorony magában is rejtheti azt a harangot, de a lakik ilyen értelemben (is) való használatát inkább dicsérni illik, mint bírálni. Örülök, hogy újabban már a dicsérők vannak többségben.