Popper Péter: Kozmetikus vagyok! (videóval)

Kozmetikusok
Így nézett ki a csecsemő Popper Péter, aki 1933. november 19-én született. Édesanyám mindig különös gondot fordított rám. Világéletében gyermekorvos szeretett volna lenni, de taníttatására nem jutott pénz. Kozmetikus lett, a Szent István körút 21-ben tartott fenn üzletet.

Tizenhat éves koromban felajánlotta, hogy beavat a szakma rejtelmeibe: ki tudja, merre sodor majd az élet, kozmetikusként pedig bárhol a világban helytállhatok. Mindent megtanultam tőle, még a kisipari vegyészetet is, egyedül az epillálás maradt ki, mivel ahhoz még gyereknek tartott. Bármilyen hihetetlen tehát: szakképzett kozmetikus vagyok.
 

Bölcsesség
Népes família volt a miénk. Ezen a képen az anyai ágú rokonság látható, középen ülnek a nagyszüleim, mellettük édesanyám és testvérei, a jobb szélen pedig én állok keresztbe tett lábbal az édesapám mellett. Amíg élt a nagypapám, összetartotta a családot, hetente egyszer náluk vacsoráztunk.

Második elemista lehettem, amikor orvos-ideggyógyász nagybátyámnak elmeséltem a legféltettebb titkomat, miszerint szerelmes vagyok egy Daisy nevű lányba. Nem kellett volna elmondanom, mert vacsora után rázendítettek a szeretteim egy frissen faragott csasztuskára: „Száz gyerek egy sorba, mennek a Hollánba, elől megy a Daisy, a Popper meg nézi.” Elkezdtem zokogni. Csak sírtam, sírtam, sírtam. Ekkor a nagypapa behívott a másik szobába, s azt mondta: „Ha a saját titkodat nem tudod megőrizni, hogyan várhatod el mástól, hogy ő majd titokban fogja tartani?” Micsoda bölcsesség! Egy életre megtanultam...

Túlélő ópapa
Apám családja szertartásosabb volt. (A képen az alsó sor közepén a nagyszülők, jobbra a gyerek én vagyok.) Nagyapám (akit megkülönböztetésül ópapának hívtunk) Csehországból költözött ide 1886 körül. Rigolyás embernek ismertem. Mind a hét gyerekénél lakott, ha összeveszett valamelyikkel, továbbköltözött. Borkereskedéssel foglalkozott. Idős korára teljesen megsüketült. A háború alatt egy előkelő öregek otthonában helyeztük el. Nem hallotta meg a légi riadót, mindenki a pincébe rohant, ő meg édesdeden aludt tovább az ágyában. Egy akna érintette a szobáját, de neki semmi baja nem lett – akik pedig az óvóhelyen tartózkodtak, mind meghaltak.

Nagyapám éjjel ki akart menni a toalettre, s belehuppant a szoba közepén keletkezett hatalmas lyukba. Ám reflexei jól működtek, széttárta a karját, és fennmaradt a romok közt. Két nap múlva találták meg a légoltalmiak… Minden vagyonát hadikölcsönbe fektette, el is úszott az egész. A háború után nem értette a világot. Azt mondta apámnak, hagyja őt méltósággal meghalni. Nem vett magához ételt, csak folyadékot, s szép csendben itt hagyott bennünket.

Szigetbérlet és jövőkép
Mint minden rendes polgári családban, nálunk is német nevelőnő foglalkozott velem. A nyelvórák után mindennap kivitt a Margitszigetre, ahová csak belépőjeggyel vagy bérlettel lehetett bemenni. A fényképes igazolvány hat pengőbe került. Szerettem a szigetet, főleg azért, mert jégbe hűtött kakaót is lehetett kapni, amit lovas kocsiról árultak.

Hogy mi szerettem volna lenni kisgyerekként? Nemhogy akkor, hanem később sem tudtam elképzelni magamnak foglalkozást. Az érettségi után, 1952-ben az osztályfőnök is megkérdezte tőlünk, hogyan tovább. Miután őszinte választ várt, én azt feleltem: „Egy alkotmányos monarchiában a király barátja szeretnék lenni. Csajoznánk, sakkoznánk, dumálnánk, és nem kellene attól tartani, hogy kitör a forradalom és lemészárolnak bennünket.” De nem csak király nem volt, hanem ennél konkrétabb jövőképem sem.

Hatott az Aspirin
A gimnáziumban végig rossz tanuló voltam. A tanárok Birkának hívtak: „Birka, Birka, gyere ki felelni!” Mindenki azt gondolta, teljesen hülye vagyok, semmire sem fogom vinni az életben. Szüleim (őket karolom át a fotón) teljesen elkeseredtek az eredményeim miatt. Én viszont soha nem búslakodtam, sőt a közösség heccmestere és réme voltam. Az osztályfőnökünk így búcsúzott el tőlünk az érettségi után: „Ne legyetek olyanok, mint a Popper!” Amikor a többiek visszakérdeztek, hogy a Popper milyen, ezt válaszolta: „Olyan, mint az Aspirin: mindenre jó, de semmire sem használ.” Ezen úgy megsértődtem, hogy az érettségi találkozókra soha nem mentem el. Huszonöt év múlva azonban elégtételt szolgáltatott a sors. – Hogy is hívták azt a hülye gyereket, akinek sok pé betű volt a nevében? – kérdezte a hajdani osztályfőnök a jubileumi összejövetelen. – Popper Péter – vágták rá a jelenlévők. – És mi lett vele? – érdeklődött tovább. – Egyetemi tanár az orvosegyetemen! – hangzott el. Nos, úgy kellett fellocsolni...

Történész hallgatóként kezdtem az egyetemet, később átmentem a logika-filozófia-pszichológia szakra. Pszichológusként indultam el a pályán, de mivel központilag helyeztek el bennünket, nem fogadtam el a felkínált állást. Ennek következtében három évre „száműztek” a fővárosból. Tarisznyát akasztottam a vállamra és útnak indultam vidékre. A Déliben felültem egy vonatra, s amikor megpillantottam a Keszőhidegkút-Gyönk feliratot, leszálltam. Az egyik irány Kiscséripusztát jelezte, arra mentem tovább. A helyi állami gazdaságban hatalmas munkaerőhiány volt, fel is vettek azonnal. Hatvanan laktunk egy hodályban. Arattam, répát egyeltem, de soha nem sikerült teljesítenem az előírt normát, így áthelyeztek behordó munkásnak, vagyis trógernek. Pakoltam a műtrágyát, majd dolgom végeztével lepihentem. Mámoros boldogságban úsztam: nem kell értelmiséginek lennem, meg tudok élni nehéz fizikai munkából is. Soha nem akartam kötött állást később sem. Ha volt is főnököm, igyekeztem függetleníteni magamat tőle. Ösztöndíjasként, később pedig egyetemi tanárként sokat csavaroghattam a világban, ami nem csak határtalan szabadságot jelentett számomra, hanem életre szóló élményeket is.

Három a Popper
Első világháborús katonák: Hugó, Richard és Viktor (apám). Lelkes, szolid, egyenes emberek voltak. Sokat meséltek a háborúról, a frontról, apám meg is sebesült. Később ásványolajjal foglalkozott, a Magyar Petróleumipari Rt.-nél dolgozott, a vezérigazgatóságig vitte. Mások voltak az értékeink, én hozzá képest linkóci alaknak éreztem magam. Apámnak mindig beszámoltam az olvasmányélményeimről. Egy ideig türelmesen hallgatta, mígnem megjegyezte: „Mondd, miért kell neked olyan jól informáltnak lenned a túlvilág dolgait illetően? Egyszer úgyis meghalsz, akkor majd megtudod, mi van odaát. Nem inkább az élet dolgaival kellene foglalkoznod?” Milyen igaza volt! Meg is fogadtam a tanácsát, ami megvédett attól, hogy különböző olcsó misztikákban, ezotériákban elmélyedjek. Később Pető András, a konduktív mozgásterápiai képzés megalapozója mellett asszisztenskedtem, tőle sok egyéb mellett azt tanultam: nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a betegség. Ezt is megjegyeztem egy életre!


Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!

Tekintse meg Popper Péter videóüzenetét ITT!