Rózsák után szabadon

Kati a közeli Nagyvisnyón, párja helyben született. Mindketten az egri tanárképzőn végeztek. Kati, közismertebben Böbe rajz–földrajz szakon; Árpád, aki a zenei gimnáziumban 18 évesen megnyerte az országos grafikai biennálét, egy rá jellemző szokatlan döntéssel biológia szakos lett. Évekig tanítottak, szolgálati lakásban laktak. Kerámiával csak később, első fiuk megszületésekor kezdtek foglalkozni; Árpád szerint főleg a népművészet iránt elkötelezett tanító édesapja hatására.

Lejártak a tiszafüredi, nádudvari fazekasokhoz agyagozni, hogy megismerjék az ősi mesterfogásokat. Onnantól kis kemencéjükben, a maguk gyönyörűségére formáltak gömböc parasztasszonyokat, részeg Miskakancsókat, remek népi kompozíciókat. Hazai és külföldi kiállításokon szerepeltek, okleveleket, díjakat kaptak, Böbe miniszteri kitüntetést is – ezek most mind fiókok mélyén lapulnak, mert önmaguk menedzselése sose izgatta különösebben őket.

– Aztán hirtelen elsodort minket egy lakberendezési divathullám – emlékszik vissza a nyolcvanas évekre a férfi. – Nem tudtunk annyi „rózsás” dísztárgyat készíteni, amit ne vettek volna meg! Akkor még Nagyvisnyón laktunk, és csörgőre állított óra mellett éjjel is üzemelt a kemencénk, de mindent eladtunk, mert a megyében egyedül voltunk. Nem szégyelljük ezt a „termelési korszakot”, hiszen szép munkáink voltak, csak már nagyon untuk a rózsákat, amiket mindenre oda kellett biggyeszteni, az volt a kívánalom. Viszont ebből teremtettünk saját otthont, tanult két fiunk a képzőművészeti akadémián, zeneművészeti főiskolán. Ma milliomosok lennénk, ha folytatjuk, de leálltunk, különben szétzilálta volna a családunkat, művészi álmainkat.

Ami a művészi álmokat illeti, ezután eltérő irányba mentek. Kisgergely Katalin felhagyott a tanítással, vállalkozóként csak a kerámiának él. Az idén már nyugdíjas Árpád pedig kis falvak iskoláiban, szociális otthonokban, fogyatékosok intézeteiben kerámiakészítést tanít, amit imád. És kifejlesztett egy elképesztő technikát, egyedüliként az országban: mázzal fest tájképeket edényekre, bútorokra, lámpákra, freskókat fali kerámiákra. Néprajzi múzeumot alapított Nagyvisnyón, és nemrég megjelent egy novelláskötete is.

A halk szavú, törékeny Böbe a népi életképek mellett beleszeretett a szecesszióba. Folyamatosan már csak ő dolgozik a műhelyben, és csak az kerül ki a kezéből, ami a szívéből jön – ahogy ő mondja. Lágy, hajlékony, légiesen karcsú női szobrok gyönyörű, korhű ruhákban. És szebbnél szebb, de rózsa nélküli funkcionális dísztárgyak. Böbe a színeket fejlesztette tökélyre. Mázakkal kísérletezve megszülettek a kék árnyalatai, köztük mindkettejük kedvence, az antik hatású „öregkék”, ami – férjét idézve – olyan, mint az öreg nénék ötvenszer kimosott kötője.

Böbe elégedett, bár örök bizonytalan. Mikor az agyagtömböt szétgyúrja, még fogalma sincs, mi lesz belőle – aztán villámcsapásként jön az ihlet, s már látja a kész szobrot. Árpád örök energikus, aki most is több vasat tart a tűzbe, s még nem döntötte el, melyik lesz „az igazi”.