A két ostoba fivér

Egy nap így szól az egyik testvér az édesanyjukhoz:
– Anyám, nekem nincs semmi elfoglaltságom, semmi dolgom. Elmegyek szerencsét próbálni.
– Én is! – pattant fel a másik.

Így hát együtt indultak világnak. Időközben alaposan elfáradtak. A távolban, az erdő közepén pislákoló fényt pillantottak meg.
– Te is látod?
– Látom – vágta rá a másik.

Így hát abba az irányba mentek. Kis házacskára leltek ott. Kopogtak. Jósnőféle nyitott ajtót.
– Kik vagytok? – kérdezte.
– Miért, maga ki? – vágták rá egyszerre udvariatlanul a fivérek.
-– Én jósnő vagyok. Szeretnétek, ha jósolnék nektek valamit?
A két fivér előhalászta az utolsó három forintját, és odaadta a jövendőmondónak.
– Gyertek beljebb! – tessékelte be az őket kedvesen.

Egy szobába vezette a fiúkat. Leültek, a jósasszony elővett egy kristálygömböt.
– Látom a jövőtöket. Mentek, míg egy odvas fához nem értek. Abban tömérdek kincset találtok.
A testvérpár köszönés nélkül kirontott az ajtón.
– Megyünk, és megkeressük azt a fát! Isten áldjon, csúf vén banya! Mienk lesz a kincs! – kiáltották hetykén.

A boszorka meg akkorát kacagott, hogy belezengett a ház. A fiúk buták is, hálátlanok is. Tiszteletlenül, gúnyosan beszéltek, így hát nem tudták meg, melyik fához is kell menniük. Hét nap, hét éjjel mentek, de egyetlen fa odvában sem találtak kincset.

A hetedik nap estéjén fáradtan, éhesen, szomjasan tértek vissza az öregasszony házához, akire közben rátalált egy favágó ifjú, s a csókjával az elvarázsolt tündérről feloldotta az átkot. A boszorkából így hát aranyfürtű leány vált. A két kapzsi testvér szállásért és falat kenyérért könyörgött. A tündér megszánta ugyan őket, adott nekik egy-egy karéj kenyeret, de aztán már nem volt kíváncsi a hálátlanokra.

A tündér és a favágó ifjú pedig többé ügyet sem vetett senkire, akikben nem volt meg a kellő alázat. Csaptak olyan lakodalmat, hogy máig sincs vége. Én is roptam ott a táncot, igen jól mulattam.

Aki nem hiszi, járjon utána...

Reschofsky Panni
10 éves
Debrecen