Belsőség, bensőség

Ezúton köszönöm a tanulságos adatot! Megvallom, már szinte vártam, hogy egyszer egy levélíró majd szóvá teszi, hogy a belsőség és a bensőség között nem mindenki érzi a különbséget, holott az egyáltalán nem csekély. Egy nyomtatott adatom már volt is a hibás használatra, ugyanis néhány éve azt olvastam egy ételleírásban, hogy az ún. Gravy-mártás „a szárnyas kisült levéből és a bensőségek speciális keverékéből áll”. Akkor úgy gondoltam: egy adat nem adat, mivel az akár alkalmi rövidzárlat termékének vagy közönséges sajtóhibának is tekinthető. Most azonban levélírónk új példája meggyőzött arról, hogy nem alkalmi hibáról vagy bakiról van szó, hanem a szótévesztés egyik példájával állunk szemben.

A belsőség és a bensőség szó egyike sem új keletkezésű nyelvünkben. A belsőség, amely a ’belső rész’ jelentésű bél főnév képzőkkel ellátott származéka, már több mint három évszázada él, a bensőség pedig, amelynek szó belseji n- je alighanem helyhatározórag, 19. századi nyelvújítási szóalkotás.

A mi szempontunkból leginkább azt érdemes tudni, hogy bár a 20. század elejéig a belsőség és a bensőség között csakugyan nem volt semmilyen lényeges használati különbség, azóta nagyon is jól érzékelhető alaki és jelentésbeli eltérés ment bennük végbe. A belsőség a jelentése tekintetében földhözragadtabb, hétköznapibb a másikénál, ugyanis ma egyrészt gazdaságnak a lakóház körüli részét jelenti, másrészt pedig vágóállatok ételkészítésre alkalmas részeit, amilyen a gyomor, máj, nyelv, szív, velő stb., a bensőség ellenben lelki átéltséget, érzelmi gazdagságot, valaminek mély érzésről tanúskodó voltát.

Készséggel elhiszem, hogy egy finom vesepecsenye vagy egy ínycsiklandozó füstölt marhanyelv ezeknek az ételeknek a kedvelőit vagy akár rajongóit szinte menynyei, tehát mindenképpen bensőséges érzésekkel tölti el, de azért nyugodjunk bele abba, hogy ezek a feléjük irányuló bensőséges érzéseink ellenére mégis, póriasan, csupán belsőségek.