Cseh Tamás: „A halált méltóan kell fogadni”

Megmondani, az a legszörnyűbb. Az orvosok kitérő válaszai, távolba néző tekintetei jelzik, hogy nagy a baj. Mégsem olyan könnyű valakinek a szemébe nézni és közölni a tragédiát. Pedig ezen túl kell esni. Úgyis a betegnek nehezebb. Az őt körülvevő gyászos hangulatból hamar rájön, hogy titkolnak előtte valamit. Annak meg sok értelme nincs. Akkor már inkább tudja. Az elején persze borzasztó, a beletörődés után kicsit elviselhetőbb. Kicsit.

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk, maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? (Budapest)

Cseh Tamás előadóművész 2006-ban, egy nyári napon tudta meg, hogy rákos. „Veszprémben voltam kórházban. Kijöttem a cétéről, és az orvos azonnal mondta: sajnos, ez daganat. Én bizony nem gondoltam semmire. A szemem sem rebbent.” Tüdőrák. Sosem kímélte a tüdejét, középiskolásan már cigarettázott, nem tudta letenni, nem ismerte a mértékletességet. Később magyarázat is lett: jól oldja az előadóművészettel járó őrületes stresszt. Színpadra lépés előtt rituálisan rágyújtott, még akkor is, ha már nem tudta végigszívni, mert mennie kellett. Énekelt, teli tüdőből. „A tüdőmre mindig nagyon büszke voltam…” Nem is biztos, hogy köze van a füstnek a bajhoz.

„Apám is rákban halt meg, bőrrákban. Várakozás, kínlódás, fájdalom, áttétek sokasága, hol otthon, hol különböző kórházakban feküdt két évig. Azt tudtuk, hogy abban a besötétített szobában fekszik egy félhalott, meg-megcsapott onnan a furcsa, gyógyszeres, izzadságos illat… a francba, én nem ezt akarom. Ha az derül ki, hogy reménytelen, na akkor kell keménynek lenni. Főnök voltam, a halált is ehhez méltóan kell fogadni.”

„Mi van, mi van, mi van, mi van, mi van, mi van, mi van?!” (Keresztben jégeső)

– Tudnod kell, hogy rákos vagyok, meg fogok halni. Nem biztos, hogy akarok erről beszélni, de ha te nem kérdezed meg, nem vagy jó újságíró – mondja kíméletlen őszinteséggel Cseh Tamás a telefonba, amikor interjút kérek tőle. Nem könnyű megszólalni, bármilyen válasz hülyén hangzik. „Igen, hallottam, de mégis próbáljuk meg…” – elég gyönge érvelés, ugye. Még hogy nekem nem könnyű? Neki nem könnyű.

Megbeszélünk egy időpontot. Egy órával előtte belázasodik, elmarad a találkozónk. Kezelések jönnek, bajok távoznak, de az interjú nem jön létre. Majd akkor, ha erősebbnek érzi magát, és tud összpontosítani. Azt javasolja Éva, a felesége, várjunk egy kicsit. Várunk...

Amikor kiderült a betegsége, felmerült egy könyv ötlete. Az író-testvér Bérczes László heteken, hónapokon át kísérte az előadóművész-testvér Cseh Tamást. A kötetben nemcsak egy háromévtizedes pálya fontos állomásai villannak fel, hanem a rákkal való küzdelem mozzanatai is, hangulatváltozások, állapotváltozások. És legfőképpen életszeretet árad a szavakból, felülírja az összes „fekete kedvet”. Kibeszélős könyv lett, fontos könyv. Példát, tartást ad, mindannyiunknak, sorstársaknak (is). „Akarjál gyógyulni, Tamás!” – így a barátok. „Harcos vagy, küzdj!” – mondják a lakota indiánnak, merthogy ő indián is, véresen komolyan, nem játszásiból, a bakonybéli táborban, nyaranta.

„Azt hittem, minden csoda három napig tart, jól van, beteg a Tamás, rákos és passz, megunják. De érdekes módon, nem fogynak az aggodalmak. Vagy egyre szarabbul nézek ki, vagy az emberek jók  – igaz, sosem feltételeztem, hogy rosszak. De azért jó néha egyedül lenni a betegséggel.”

„Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen” (Ten Years After)

Mindig a dal volt a legfontosabb. Már az elején is, a hetvenes években. De hát megmondta ezt a legjobb barát, a szövegek írója, Bereményi Géza is: „Tamás, nem te vagy a fontos, hanem a dal.” És ez így is volt. A gitáros fiú énekmondó lett. Gondolataik, történeteik a mieink lettek. Ám a két műfajteremtő közt nem volt mindig felhőtlen a viszony, amikor elmúlt a varázs – „már nem vagyunk angyalok” – egy időre szakítottak. Aztán persze megint összehozták őket a dalok.

„Testvér, mi lesz majd az Úr előtt? „Csak az egészet mutathatom, amit csináltam harmincvalahány év alatt, csak azt mutathatom. A dalok összességét, a magatartásomat, ahogy próbáltam fölnőni hozzájuk, ahogy néha meghaladtam önmagam. De ott én már nem mutogatni akarom magamat, hanem köszönetet mondani.”
És a dalok idelenn majd felértékelődnek. Azok is szeretni fogják, akik eddig nem. Énekesüket is megszeretik.

– Nem akarsz kínozni, ugye? – mondja Cseh Tamás a telefonba, amikor megint hívom, és beszélgetésre kérem. Újabb és újabb megpróbáltatásokon kell átevickélnie. Mikor lesz vége a kezelések után menetrendszerűen érkező gyűlöletes rosszulléteknek? Rövid távra tervez, a következő órára. Várja a jobbat, hátha az utcára is kimerészkedhet. Hosszú távon pedig életben akar maradni. Csak kevés múlik rajta. Vagy nagyon is sok.

„Egyedül vagyok a bajommal, és lám, nem vagyok egyedül.” A bakonybéli bikaistállóból átalakított házat be kell fejezni. Ott közel lehet a földhöz, mezsgyén, az élet és az elmúlás közt. Egyedül szeretne alkotni, csendben. Figyelni az őzet, ahogy közelít, ülni a lócán és napsütésben nézni egymást. „Meg kell gyógyulnod, testvér!”
Nem lehet az, hogy a vonaton áll valaki, készül valahová, de a vonat nem akar elindulni.

„Jobb lenne élni, ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem…” (Volt egy időszak)

Cseh Tamás letette a gitárt. Úgy rakta el, hogy ne lássa. Le is hangolta. Nincs hozzá kedve. Most nincs. Más dolga van. „Azt nem merem mondani, hogy bölcsebb lettem, inkább csak óvatosabb vagyok. Megcsendesedtem, kevésbé vagyok ártalmas. De hogy ez jó-e, nem tudom. Mindenesetre jobban tisztelem a pillanatot.”

Minden lehetségesre fel kell készülni. Életre, halálra. Arra leginkább, hogy jönniük kell még daloknak.

„Lássa Isten törekvéseinket!” – pontosan tíz éve írta nekem a naplómba. ...Lássa, testvér.

(A Cseh Tamástól idézett gondolatokat Bérczes László beszélgetőkönyvéből kölcsönöztem. Köszönettel tartozom érte, hogy felhasználhattam. – B. T.)

Bármelyik fotóra kattintva megnyílik a képgalériánk!