Konrád György: Régimódi férj vagyok!

– Szokták mondani önnek, hogy bölcs?
– Igen. Jobban örülök neki, mint ha azt mondanák, hogy hülye vagyok. Bölcsesség ide, bölcsesség oda: magamról tudom, hogy hány butaságot gondolok egy nap.

– Hányat?
– Sokat. A bölcsesség, vagyis a helyesebb gondolkodás folyamatos korrekcióból származik. Először azt tartom valamiről, hogy A, aztán meggondolom, és inkább B, végül pedig hegeliánus módjára nem az A, nem a B, hanem a C mellett döntök.

– Hétköznapi ügyekben vagy az élet filozofikus kérdésein tépelődik?
– Mindkettőről. Az utóbbi években megjelent három könyvemben (Inga, Kakasok bánata, Harangjáték) valamiféle életfilozófiát fedezhet fel, de untam volna, ha csakugyan egy életfilozófia vezetné a tollamat. Történetek, reflexiók mellett játékra is lelhet bennük. És ez utóbbi feljogosított arra, hogy nagyobb komolyságot is megengedjek magamnak. Különben maga a forma is játékos, a megszokottól elérően ezek az írásaim rövidek. Hosszú, komor epizódokkal elijeszteném az olvasókat.

– Én például mindig ott olvasom, ahol kinyílik a könyv.
– Pontosan erre szántam! Fel akartam szabadítani az olvasót annak igája alól, hogy az elején elkezdje és az utolsó lapig kiolvassa a könyvet. Nem is tudom, lehet-e egyáltalán kiolvasni egy könyvet, melyben sok összetett tartalom található. Ha valaki azzal dicsekedne, hogy kiolvasta a Bibliát, csodálkozva néznék rá: mit beszél ez itt össze-vissza...?

– Az említett trilógiája lehet egyfajta Konrád-biblia?
– Talán breviáriumnak nevezhetjük.

– Újabb könyveiben ott van az élete?
– Már az Elutazás és hazatérés, illetve a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című köteteimben is magamról írtam. Nehéz elszakadni a múltunktól. És ha visszafelé tekintünk, könnyen azt hihetjük, hogy fiatalkorunkban szamarak voltunk, mára meg egyre okosabbak lettünk. Pedig lehet, hogy nem is voltunk annyira szamarak, s talán éppen azóta butultunk el.

– Írásaiban már-már beszélget velünk. A valóságban ismeri-e az olvasóit?
– Alighanem olyanok, mint a feleségem (Lakner Judit francia-történelem szakos tanárnő, történelmi tanulmányok és gyerekkönyvek szerzője – B. T.), aki imád olvasni, nem könnyű levenni a lábáról, várja a meglepőt, nem szereti a fércmunkát. Meg kell dolgozni a megnyeréséért. Régebben sokféle olvasóképpel eljátszadoztam, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy az olvasó hozzám hasonlít a legjobban, hiszen én magam olvasom végig először a műveimet.

– Hogyan tudja lemérni írásai hatását?
– Ha többen mondják, hogy megfogta őket a mondandóm, vagy erős hatással volt rájuk a lemezről hallgatott felolvasásom, akkor ezeket jól esik elhinni. Csak olyan embernek tudnám elfogadni a bírálatát, aki legalább annyira érti, amit mondani próbálok, mint én magam. De ilyen ember nincs.

– Milyen a mai világunk?
– Ha kiülök a kertbe és eltakarják az utcát a fák meg a rózsabokrok, akkor szép. Hegymagasról nézve pedig még szebb. A Szent György-hegyről a Balaton három öböljének látképe tárul elém. Minden sávja más színű, noha a zöld és a szürke között marad. Ha szembejön velem a hegymagasi utcán egy macska, az nem különösebben utálatos. Ha találkozom egy emberrel, szinte biztos, hogy rám köszön: „Szervusz, Gyuri bácsi!”, vagy megkérdezi: „Hogy van, szomszéd?” – ez sem ellenségem. De mindazt tudom, amit ön is tud, s amit írnak és mondanak körülöttünk, főként a rondaságokat. Sajnos, nem lettek nemesebbek az emberek attól, hogy rájuk tört a szabadság.

– Sőt, elszabadult szabadság lett belőle…
– Ha én önt csúnya szavakkal illetném, és nem nagyon verne meg ezért, akkor az igencsak kétes kielégülés lenne. Lubickolnék kicsit a rondaságban. Tapasztalok olyan kellemetlenségeket is, melyek hallatán már csak legyintek. Az ostoba zsidózások. Nem feltétlenül kell engem érintenie, éppen elég az, ha honfitársaim buta argumentumokkal szidalmaznak valamit. Nem túl jó érzés megállapítani, hogy milyen sok hülye él köztünk.

– Érez valamikor dühöt?
– Nem jellemző rám. Inkább mosolygok az illetőn. Micsoda egy szamár, micsoda egy hólyag. „Te még ezen gondolkozhatsz egy kicsit” – üzenem neki gondolatban. Vagy azt: „De ronda vagy!” Egyébként nekem effajta érzésekben nincs időm elmerülni, más élményeket keresek. Egy időben szerettek rám csúnyákat mondani az emberek, de – bátorságukat bizonyítandó – mindig csak a hátam mögött, amikor két-három méterre már elhaladtak tőlem.

– Evezzünk még személyesebb vizekre. Fontos önnek a szerelem?
– Háromszor nősültem. S akadt néhány olyan szerető is, aki fontos volt az életemben.

– Öt gyereke van. Egyengeti a sorsukat?
– Folyamatosan dolgozom, máskülönben nehéz lenne gondoskodnom róluk. Régimódi férj vagyok: fontosabbnak tartom, hogy a feleségem a családdal törődjön, mintsem pénzkereső munkahelye legyen. Én igyekszem megteremteni az anyagi hátteret, ő pedig kezeli a kasszát. Az időmet is beosztja: van nála egy naptár, amibe beírja az elfoglaltságaimat.

– A nyugodt alkotáshoz szükséges a biztonságos hátország…
– Az is kell, hogy a párommal megértsük egymást, tudjunk összekacsintani. Harminc év együttlét után még mindig érdekel bennünket, hogy mit gondol a másik. S ezt nagyon meg kell becsülni.

– Szerelem. Bánat. Gyűlölet. Sajnálat. Veszély. Megaláztatás. Van-e olyan fogalom, amit kiiktatna az élet szótárából?
– Nincs. Ha zavar a patakról jövő békakuruttyolás, de tetszik nekem a kéményen a gólya, akkor nem mondom, hogy ne kuruttyoljanak a békák, mert annak a gólyának is kell ennie valamit.