Unalmasnak is jó lenni?

Tori Amos: Abnormally Attracted To Sin
Újra előkerült az amerikai énekes-dalszerző-zongorista. Tori Amos (eredeti nevén Myra Ellen Amos) legutóbb két évvel ezelőtt készített albumot, s most új kiadónál tért vissza soron következő produkciójával. Azt nem mondhatnám, hogy megújult, lényegében azon az útin halad, ahol a múlt század nyolcvanas éveinek végén elindult. Csak egyetlen változást látni rajta: a 46 esztendős művésznő mintha kicsit megfiatalodott volna, egyetlen redőt nem látni az arcán – ez  persze a dalok minőségét nem érinti... Tori Amos tizedik lemeze is melankolikus, mind a tizenhét szám borongós. Ehhez a témaválasztás is jócskán hozzájárul, hiszen a mondanivaló a vallás, a bűn, az erőszak, az emberi kapcsolatok körül forog. De hát ki kell mondani, ami a szívünket nyomja – ezt hangoztatja az alkotó is. Korábban megszokhattuk már, hogy a zongora uralja a hangzást, méghozzá Bösendorfer zongora. Ezúttal azonban a háttérbe szorul, több a szinti-alapú effekt, s néhol hegedű is feltűnik. És még valami, amiről szólnom kell: nekem sok a tizenhét szomorkás nóta, túl hosszúra nyúlik a lemez. Nem könnyű befogadni. Nyomasztó ilyen mennyiségben búslakodni, úgyhogy jöjjön valami vidámabb hallgatni való. (Universal Republic Records)

A-ha: Foot of the Mountain
Önfeledt, laza, könnyű slágereket ontott magából a nyolcvanas években a norvég A-ha együttes. Hogy csak a legnagyobb dobásukat említsem: Take on Me. Amilyen gyorsan feljutottak a csúcsra, olyan tempóban zuhantak a mélybe. Valahogy eljárt fölöttük az idő. Hiába próbálkoztak újra és újra, be kellett látniuk, hogy nem vevő rájuk a közönség. A frontember Morten Harket kiadott egy szólólemezt, de nem keltett vele nagyobb figyelmet. Aztán az ezredfordulón újra előkerült a trió. Hét év csend után elkészítették a Minor Earth, Major Sky című korongjukat, amivel újra berobbantak az élvonalba. Meglepően jól sikerült a visszatérés, még Magyarországra is eljöttek népszerűsíteni az albumukat. E sorok írójának volt alkalma megkérdezni tőlük, hogyan vészelték át a nehéz időszakot, mire az a válasz érkezett, hogy ők soha nem erőltették a jelenlétet, csak akkor jöttek össze, ha volt mondandójuk a nagyvilágnak. Így lehetett ez most is, hiszen új produkciójuk tökéletes. Kicsit mintha visszatértek volna a szinti-popos hangzáshoz, de ez csak jót tett a szerzeményeknek, jól igazodik a mai divathoz. Ha két-három kiemelkedő nóta található egy lemezen, az már rendben lévő dolog. Az „új” A-ha ezt a kívánalmat teljesíti. (Universal Music)

Moby: Wait for Me
Ha azt mondom, Richard Melville Hall, senki nem tudja, kiről van szó. Az 1965-ös születésű férfi Moby néven vált világhírűvé. Állítása szerint rokonság fűzi a Moby Dick írójához, innen a művésznév. Kilencévesen kezdett zenélni, először a gitárral ismerkedett meg. Első nagy dobása 1989-ben volt, akkor jött ki debütáló kislemeze. Aztán beindult a karrierje, legjobb munkái a kilencvenes évek végén születtek (Play, 18). Azután megtört a lendület… Moby hiába ötletes, kreatív zenész, változatos zenei ízléssel, mégsem sikerült neki felépíteni a saját világát. Talán azért, mert mindig mást, újabbat akart, s ezzel egyre távolabb evezett eredeti csapásirányától. Ezt tükrözi legújabb műve, a Wait for Me is. Új lemezén tizenhat szerzemény sorakozik, s ez bizony nagyon sok. Ahogyan az imént emlegetett Tori Amosnál, nála is unalomba vegyül. Egyfajta muzsikából ennyi egyszerre sok, érvényes rá a „kevesebb több” elve. Moby fénykorában még tudta tartani az arányokat, nehezen érthető, hogy miért változtatott. A dalok az ő esetében is monotonak, melankolikusak, egy idő után fogyni látszik az energia, s az egyedi megoldások általános klisékké silányulnak. Személy szerint sajnálom, hogy így esett. Talán érlelni kellett volna még az anyagot, s akkor Moby tizedik stúdióalbuma visszahozná neki a régi dicsőséget. (EMI)