A Karthago új erővel szülinapozik

– Mi tagadás, alaposan megritkult a haja. Az őszinte kőkemény rock ritkította meg a hajszálait, vagy fogjuk az idő múlására? – kérdeztük Szigeti Ferenctől, a Karthago együttes vezetőjétől.
– Is-is. Mit tegyek, ha hátra tolódott a hajkoronám. Köszönhetően a rockzenekarokat körülrajongó nőknek is.

– Gondolja, még a sportarénába is követik? Nem túl nagy merészség a több mint tízezres koncerthelyszínen ünnepelni?
– Megnyugtatom, biztosan telt ház lesz. Sosem voltunk haknizós zenekar, mindig igyekeztünk megadni a módját. Sosem léptünk fel kis helyeken, nem mentünk sörfesztiválokra.

– Snassz lett volna, vagy olyan jól élnek, hogy megengedhették maguknak az ilyesfajta felkérések visszautasítását?
– Ma már egyikünk sem a Karthagoból él, nem létszükséglet számunkra egy-egy Karthago-fellépés, hiszen valamennyiünknek megvan a saját, másik egzisztenciája, munkája. Szeretünk méltó körülmények között fellépni. Ezen a nyáron is vállaltunk néhány bulit, jártunk Szlovákiában és mindenütt sokezres közönség előtt szerepeltünk. Másrészt a díszleteinkhez, színpadi világunkhoz kell is a nagy koncerthelyszín, és persze, mégis csak látványos ünnepi hangversenyről van szó.

– A Karthagóra persze mindig is jellemző volt a színpadi hókuszpókusz, a varázslat, a különleges jelmezek viselete. Első kritikusaik szerint ebből sok is volt, a zenéjüket kommersznek tartották, a szövegeiket pedig egy kisdobos fogadalomtételhez hasonlították: „Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek...”
– Mégis érdekes, hogy ezek a dalok máig megállják a helyüket. Olyan harminc éves dalokat énekel velünk együtt a közönség, mint a Pénz, az Apáink útján, ez utóbbi valóságos himnusszá lett számukra. Egyszer azt kérdezte tőlem egy lány, miért nincsenek a Karthagónak szerelmes dalai? Akkoriban valóban nem írtunk ilyeneket, éppen azért, hogy ne legyünk kommerszek. Később már írtunk szerelmes dalokat, s a vadonatúj lemezünkre is jutott belőlük.

– S hogyan kerültek az egyes tagok a Karthagóba?
– A Corvina együttes megszűnése után új zenekaron gondolkodtam. Először Gidófalvy Attilára találtam rá egy Beatrice-koncerten, a földön fekve billentyűzött. Kocsándi Mikit a Budai Ifjúsági Parkban láttam, az S.O.S. Zenekarban dobolt. Ugyanezen a bulin odalépett hozzám egy srác, hallotta, hogy basszusgitárost keresek, mondta, szerinte őt keresem, ő volt Kiss Zoli. Utoljára az énekes Takáts Tamás „került elő”.

– Emlékszik még az első Karthago-koncertre?
–Igen: 1979. szeptember tizenharmadikán léptünk fel először Pakson.

– Miért Paks? Jobb volt a halászlé, mint a Budai Ifiparkban?
– Egy ORI-műsorral mentünk oda. Akkoriban be kellett jelenteni a zenekar megalakulását és letenni az ORI-vizsgát. Azóta együtt vagyunk. Talán az a titok, hogy barátoknak is számítunk, nyaralni is együtt járunk. A születésnapi koncert után is elrepülünk Egyiptomba. Szeretünk együtt lenni, olyan ez, mint egy nagy Karthago-család, közösen éljük meg bánatainkat és örömeinket.

– Stílusukat „zöldbozót-rocknak” nevezték. Ezt is közösen találták ki?
– A Magyar Ifjúság egyik újságírója kritizálta a szövegeinket, s gondolkoztunk, milyen szöveg tetszene neki. Kitaláltuk a Hamanyó anyó történetét, ami olyannyira hablaty, hogy egyetlen értelmes szó sincs benne. Ezt az újságírónak ajánlottuk, azzal, hogy mostantól kezdve a Karthago a „tuniszi típusú zöldbozót rock” stílust képviseli. Igyekeztünk elébe menni a jövőbeni kritikáknak.

– A születésnapra készült új lemezükkel is elébük megy?
– Ezzel is szeretnénk bizonyítani, hogy a Karthago elsősorban nem a múltjából akar megélni. Ezen a lemezen felfrissültünk, megújultunk. A lemez tizennégy új dalából tízben nincs billentyű. Gidófalvy is gitározik. Együtt néztük meg az AC/DC budapesti koncertjét, ami nagy hatással volt ránk azzal a három gitáros felállással. Úgy szól, ahogyan egy lemeznek 2009-ben illik szólnia.