Megenném a szobraimat

A negyvenhét esztendős, háromgyerekes Ekker Róbert műhelyében készült az idei szerencsi csokoládéfesztivál ugyancsak rekordra „hajazó” óriási csokoládéfestménye is. Ezúttal Csukás István meseíró és Sajdik Ferenc grafikus alkotópáros szinte összes figurája szerepel a vásznon, színezésükbe a gyerekek is besegítettek. A szobrászművész neje szerint „Robi istenáldotta tehetség”. A sors iróniája, hogy Gombóc Artúr kellett az ismertségéhez.

– Ilyen a világ! – sóhajt Ekker Róbert. – Lehet valaki tehetséges, ha nem rukkol elő valami extrémmel, a kutyát se érdekli a munkája. Csak a megrendelőt. Esetemben a szerencsi és környékbeli önkormányzatokat, akiknek honunk és vidékünk nagyjairól köztéri szobrokat, domborműveket, háborús emlékműveket, turulmadarakat készítettem és készítek. Bronzból, mészkőből, acélból. Szeretem a munkámat, és nem utolsósorban ebből élek.

– A duci madárral viszont „celeb” lett. Milyen érzés volt?
– Kibírható! Egy ideig rólam harsogott a rádió, behívtak tévécsatornák, csörgött a telefon, mert a szállodák csokiból mindenféléket rendeltek volna. Mondtam: köszönöm, nem! Én nem partiszobrász vagyok. Egy dolog, hogy Gombóc Artúr nagy durranás volt. Az idei csokifestmény talán kevésbé. Ám a lényeg, hogy elindult valami. Amit egyrészt gyermeki nosztalgiából, másrészt a városomért vállaltam.

– Idevalósi?
– Szerencsen születtem és nőttem fel. Annak idején a szegedi művészeti szakközépiskola szobrász szakát elvégezve felvételiztem a képzőművészeti főiskolára. Vidékiként esélyem se volt, hogy a több százból bejussak az öt-hat közé. Aztán grafikusként tíz évig a szerencsi csokoládégyárban csomagolókat terveztem. Mikor jött a Nestlé, éppen kezdtem torkig lenni a munkámmal. Felálltam, és máig szabadúszó vagyok. Pedig a gyárban még azon agyaltam, hogy kedvenc mesém hőse, Gombóc Artúr lehetne a cég reklámfigurája.

– Mit szóltak hozzá az új tulajdonosok?
– Az ötlet éppúgy nem érdekelte őket, ahogy engem a leves- és kávéporuk. Vágytam már a szabad alkotómunkára! Nehezen, de beindult. Büszke vagyok viszont Gombóc Artúrra, akiről most négyéves Panni lányomnak olvasok régi könyvekből, hogy ne csak amerikai bárgyúságokat nézzen a tévében. A szobornak méltó helye lett a szerencsi vár helytörténeti múzeumában, a már megszűnt csokoládégyár ereklyéi mellett.

– Megszerette a csokiszobrászatot?
– Meg ám! A csokival könnyű dolgozni, ráadásul enni is imádom! Míg Gombóc Artúrt „szobortam”, annyit magamba tömtem, hogy kiújult a köszvényem. Vannak csokis terveim: például arcképcsarnok nagyjainkról. Nem lesz petárda, viszont élvezném a munkát. Vagy óriási konyakmeggy, amiből konyak és aszú folyik. Csorog a nyálam!