Üzbegisztán fotósszemmel

A Turksoy a türk tudatú népek kulturális szervezete, amelynek célja a kulturális értékek megőrzése, a szervezethez kapcsolódó országok közötti kulturális kapcsolat építése. Hazánk megfigyelőként vesz részt munkájukban; ennek az együttműködésnek köszönhetően jutott ki Üzbegisztánba Ujvári Sándor. (A kecskeméti fotóriporter képeit a Szabad Föld olvasói nemegyszer láthatták már lapunkban.) A házigazda minisztérium egy 18 fős nemzetközi fotóscsoportot hívott meg azzal a céllal, hogy turisztikai célból képeket készítsenek az országról.

– A Magyarországnál ötször nagyobb területű közép-ázsiai országban három és félszer többen élnek. Hosszú órákat töltöttünk járműveken, mentünk repülővel, autóval, nagy és mikrobusszal, vonattal, köztük egy 160 km/h sebességű gyorsvonattal, bejártuk Üzbegisztánt – mesélt élményeiről a csoport egyetlen európai tagja. – Mindezt júliusban, amikor a napi átlaghőmérséklet 39 fok, de Buharában ottjártunkkor 45-öt mértek. Az ország jelentős része sivatag, szó szerint végeláthatatlan kőtenger növények nélkül. A turisztikai látványosságok mentén vittek végig bennünket az országon; jártunk a fontos nagyvárosokon kívül jó néhány kisebben és falvakban is.

A két és fél milliós fővárosról, Taskentről a fotós első jellemzője: legyen szó utakról, épületekről vagy parkokról, nem tudnak kicsiben gondolkodni. Bármerre mentek, mindenhol óriási építkezést láttak. A 2×3, 2×4 sávos utakon a meleg miatt tömegével fehér színű Chevroletek járnak; az emberek nem akarnak kitűnni az autójuk által. Nincs megkülönböztetés, és ez a fajta bölcs alázat mindenhol megjelenik a hétköznapi életükben. Az utcák rendkívül tiszták és rendezettek, az emberek türelmesek, elegánsan öltöznek, a nők a nagyobb városokban már európai viseletben is járnak, de a kisebb városokban, falvakban még inkább a hagyományos iszlám öltözetben.

– Xiva volt számomra az egyik legvarázslatosabb hely: a várfalakkal körülvett belső város javarészt vályogtéglából épült, és bővelkedik tornyokban, bástyákban, minaretekben, amelyek gyönyörű, mázas díszítő burkolata a napfényben ragyog. Buhara és Samarkand a világ legősibb városai közé tartozik, a Selyemút mentén épülvén hihetetlen gazdagságot halmoztak fel a kereskedelem által. Samarkandban lenyűgöző építészeti értékei kihagyhatatlanok fotós szempontból, de egy utcával arrébb a valós élet zajlik, ami szintén fényképre kívánkozik egy fotóriporter számára. Amikor csak lehetőségem adódott, elszakadtam a magasan kvalifikált fotóművészekből álló csoporttól, így felfedeztem azt is, hogyan élnek a helyi emberek a több száz éve létrejött csodás épületek árnyékában, kik lakják most a világörökség ezen részeit.

Ami különösen megragadta a fotóst: a családok összetartása, egymás tisztelete, az idősek elfogadása, főleg az idős nők kiemelt szerepe a közösségben. A forróság miatt a helyiek jellemzően este élnek.

– Sötétedéskor megváltozik a város hangulata, komplett családok lepik el az utcákat, és beszélgetnek, fagyiznak, együtt játszanak, bicikliznek, rollereznek, ugrálóváraznak, teli a levegő élettel és vidámsággal. Sokkal egyszerűbben élnek, mint mi, de rendkívüli mértékben figyelnek egymásra. Aztán tíz óra körül, egyik percről a másikra eltűnik mindenki, a város elcsendesül, nyugovóra tér. Vidéken is tisztaság és rend uralkodik, de körülbelül ötvenéves elmaradás érezhető a városokhoz képest felszereltségben, infrastruktúrában.

Üzbegisztán erősen iszlám ország. Jelen van ugyan a katolikus vallás és a buddhizmus is, de csak kis mértékben, viszont toleránsak a többi vallással kapcsolatban. Sokkal aktívabb vallásgyakorlók, és nem csak a felszínen.

– Mi, magyarok vendégszerető népnek tartjuk magunkat; az üzbégek ezt még magasabb szinten űzik. Ami nagyon meglepő: sokkal többet tudnak Magyarországról, mint amit mi tudunk róluk. Megtiszteltetésnek veszik, hogy valaki le akarja őket fényképezni, hogy valakinek ők fontosak, büszkén megmutatják magukat. A program végén Taskentben egy kiállítást rendeztek a munkáinkból, valamint később katalógus is készül a képanyagból, illetve mindenki „hazahozta” a saját fotóit. Harmincéves fotós múlttal is komoly tapasztalást kaptam arról, hogy ugyanazokból a helyszínekből, eseményekből ennyiféle fotós hogyan veszi ki magának a sajátját úgy, hogy a végén mégis egy egésszé állt össze a fotóanyag. A kép volt a közös nyelvünk, azt mindenki értette.