Kínkeserves-gyönyörű kamaszkor

– Ennek a könyvnek az elbeszélője nem gyerek, hanem felnőtt. Aki emlékezik, megpróbálja felidézni mindazt, amit kalandos gyerekkornak szoktunk mondani. Így aztán a könyv történetei feszültek, izgalmasak, időnként hátborzongatóan rejtelmesek. Csakhogy ez az elbeszélő felnőtt újra és újra szembesül azzal, hogy az emlékezés bonyolult, tele van ellentmondásokkal. A történetek pergő, cselekményes esetek, azt szerettem volna, hogy az olvasó úgy érezze, pikareszk regényt, csavargós történetet olvas, miközben valójában alig mozdulunk ki egy faluból. A gyerekkoráról mesélő elbeszélő időnként belefeledkezik, és hagyja, hogy a történet zubogjon, máskor viszont eltöpreng, mert neki magának is hihetetlen, hogy az úgy lett volna, ahogyan emlékszik.

– Az első elbeszélés (vagy első fejezet) címe: Róza vére. Öt évvel ezelőtt született. Zalán Tibor meghívta önt Hévízre, a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaságba, ahová egy megadott (jelesül: a szerelem) témájú írással válthatta meg ,,belépőjét”. Akkor „harapott rá” arra a gyönyörűségre és kínra, gyötrelemre, ami mind-mind a kamaszkor.

– Igen, így történt. Szeretem azt az írást, élveztem írni. Az a tapasztalatom, hogy az olvasó nem hisz az írónak, mégis kimondom: ezek a kalandok nem úgy estek meg, ha egyáltalán megestek, ahogy az a könyvben szerepel. Ez nem önéletrajz. Fellelhető benne a gyerekkorom helyszínei közül sok. Erdők, patakok, öreg mozik. Egy háromszáz éves kastély hatalmas parkkal, díszlépcsőkkel, kutakkal, medencékkel, római sírkövekkel. Kazánház, hullaház, kálvária. Egy ilyen helyen voltam kölyök. Az elbeszélőm, a hősöm apja író, az anyja orvosnő, akárcsak az én apám és anyám. Ők mégsem az én szüleim. De nem akartam lemondani arról a tapasztalati anyagról, amit igazán jól ismerek, amit megéltem, amit hitelesen ragadhatok meg. De mindent átgyúrtam, átformáltam, és az alakok sem valódiak: több valós figurából, máshol szerzett élményekből is elevenítettem a hőseimet; ahogy minden író.

– Úgy fogalmaz, hogy a Bitang nyarak a „rendrakás” következményeként született meg.

– Minden írónak sok minden van a fejében, ami kikívánkozik. Nekem is van egy sereg félkész munkám. Amiket öt-tíz éve kezdtem el, vagy huszonöt éve tervezgetek, de valószínűleg már nem lesz belőle semmi, vagy ha mégis, akkor más, mert elszállt az anyagból az az erő, amit annak idején éreztem. Emberként és íróként is változom, öregszem. Hat-nyolc éve még nem éreztem, hogy véges az idő. Mára viszont rádöbbentem, kevésbé drámaian: felismertem, hogy nem írhatok meg mindent, válogatnom kell. Tibet-kisregény, anyám könyve, Halhatatlanok városa… A Bitang nyarak váratlanul „tört rám”, de nem a kísértésnek engedtem, tudatosan döntöttem, hogy megírom.

– Miért? Van erre megfogható magyarázat? Hiszen a kötet nem tekinthető önéletírásnak, a saját élmény csak nyersanyag.

– Szerettem ezeket a történeteket írni. Mert akármennyire is fikció, azért az valóság, hogy én is voltam kölyök. Én is kínlódtam reménytelen szerelmek miatt. Képzelegtem és álmodoztam. Rettegtem olyasmitől, amitől nem kellett volna, és belekeveredtem olyasmikbe, amikről azt sem tudom, hogy lehetett túlélni. Mozgalmas, kalandos gyerekkorom volt, egyszerre voltam naiv és ártatlan meg töprengő, szemlélődő alkat. Eszemben sem volt, hogy megörökítsem a gyerekkoromat, de nagyon is érdekelt az emlékezés. Hogy mit töröl az agy, és mit őriz meg az emlékezet. Mit és miért alakít át? Meg hát a történelem. Hogy hogy érzékeli egy gyerek. A könyvem elbeszélője is akkor volt kamasz, amikor én. A pu­huló Kádár-korban. Amikor a már­cius 15-én viselt kokárdáért nem csuktak börtönbe, de gumibottal vertek, és egy gimnazista életét tönkretehették azzal, hogy nem engedték továbbtanulni. 1956 ellenforradalom volt, Nagy Imre nevét vagy Trianont nem volt ajánlatos emlegetni. A holokausztot sem.

– Mi következik most a fontossági sorrendben? A Tibet-könyvet már említette. Évekkel ezelőtt az Apám darabokban című nagyregénye végén azt írja, hogy az édesanyjáról nem ír könyvet. De az előbb azt is említette.

– Apámról, akit fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés, államellenes összeesküvésben való részvétel miatt 1952 decemberében letartóztattak, majd bebörtönöztek, és aki később mégis Kossuth-díjas esszé- és drámaíróvá lett, róla tényregényt írtam. Anyám könyve, ha megírom, nem lesz tényregény, nem is ez lesz a címe, és nem anyámról, hanem minden anyáról és nőről szól majd. Képtelenség, ugye?